A lift

Fura egy álom. Ugyanígy lüktetett a fülem akkor is mikor felébredtem. Éreztem hogy még mindig halálosan félek. Már elmúlt a kép, és éreztem hogy ez a valóság, de a történet igaz volt. Nagyon igaz. Fájdalmasan éles.

Egy plexi üveg választ el a sortól amiben szürke ballonkabátos emberek állnak tömötten. Mindegyik test balra fordul. Homályos arcok, szinte csak szürke tükrök. És valami kis fény pislákol a hamu szemeikben...

Áruházban vagyok. Az üveg előtt egy doboz, vagy talán egy bevásárlókocsi, de nem érzek semmit, csak a képeket fogadja be az elmém, amit nézek, és nem bírom levenni a szememet róla. Izzad a tenyerem amikor megérintem az üveg éles szélét hogy fel ne bukjak. Nem próbálok átmászni, csak közelebb akarok menni, hogy lássam mit néznek... Mi van ott balra...? És kik ezek?

Hosszú tömött sorok ameddig a szem ellát. A fejek egymás felé csapnak. Mintha egy hatalmas szürke vihar készülődne. És közben messze a horizonton fény gyúl... Ott már csendes a tenger. Közben az embereket nézem. Rengetegen vannak. Némák, és még mindig nem szólnak...

Elkezdek ordítani, hangosan, torkom szakadtából. De nem hallom magamat. Egyszer csak minden arc felém fordul egyszerre, mintha egyetlen gondolat irányítaná mindet. És ez a gondolat rám várt eddig...
Ordítom feléjük hogy rohadjon meg, én nem ezt érdemlem. Ezután lemászok, mert megkönnyebbülést érzek hogy elmondhattam amit akartam és elindulok jobbra a kijárat irányába, közben valószerűtlen könnyűséget érzek. Végre elmondtam.

Olyan megnyugtatóan fehérek a falak ezen a folyosón. Itt a kijárat is.

Rájövök hogy ez egy lift. Nekem ide be kell szállnom hiszen hogy másképp juthatnék ki innen? Megnyomom a gombot és kinyílik a nagy szürke acél ajtó. Jól van. Most már mehetek.

Kicsi ez a lift, pedig mielőtt beszálltam olyan tágasnak tűnt. De nem baj, mert egyedül kényelmesen elférek benne... Csak megnyomom a gombot és már záródik is be az ajtaja. Már csak egy milliméter hiányzik hogy bezáródjon de egy sötét elmosódott árnyat pillantok meg a szemem sarkából. Sötét és fenyegető ahogy képtelenül vékonyan emberformában ötlik a szemem sarkába. Tudom hogy én nem férek ott át... Senki sem fér ott át. Senki aki ember.

Most már tudom hogy ki ő. Értem jött. Ő is közülük való. Az árnyék alakja hatalmas kabátot vett fel. Szürkét mint a tenger. Követett. Már ott is figyelt. És érzem hogy a bosszú vezeti. Értem jött és gyilkolni akar. Érzem őt és ő érzi hogy félek. A kezem remegni kezd de közben nem tudok mozogni mert jéggé dermedtem. Egyetlen sötét pillanattá válik az út. Ha megfordulok azonnal elpusztulok. De ő nem érint meg. Hagyja hogy az iszonyat lebegjen és csak áll mögöttem.

Vajon meg fogok halni? Most már érzem hogy ő az. Meg akar ölni. Tudom. De én még nem akarok meghalni... Esedezek magamban, mert már mindent megbántam. Ha most nem ölne meg, mindent megtennék. Mindent. Én lennék a legaljasabb ember a földön akin keresztül a világ okádhatna. Csak kérem hogy most ne öljön még meg. Nem készültem fel rá. Hangtalan kétségbeesés kérleli. Esedezik. Érzem hogy a testem nem bírja tovább.

És ekkor kinyílik az ajtó. Gondolkodás nélkül futok. Már tudom hogy hol vagyok. Hallom ahogy zakatolnak a fények felém hátulról. És már látom is hogy mindjárt mellém ér a metró. Már be is vágódok a vonat első ajtaján, meg se várom amíg meg áll a kocsi. Nincs más esélyem. És teljesen üres az egész vagon. Tudom hogy pár másodperc múlva el fogunk indulni. De ő még nincs itt. Megúsztam. Tudatom ezt diktálja. Ordít bennem a kétségbeesett öröm: MEGÚSZTAM. Már indul a vonat de az utolsó pillanatban megint sikerül beszállnia. Ő fog nyerni. Semmi esélyem. Gyenge vagyok.

Össze fogok esni amint hozzám ér és akkor vége. Vajon milyen lesz? Annyira félek rágondolni hogy vége az életemnek. Vajon milyen lesz? Az utolsó gondolatom az hogy még nem voltam ennyire magányos. Vajon milyen lesz? Így döglök meg? Biztos mindenki így döglik meg. Vajon milyen lesz? Hideg van.

És ekkor kinyílik a kocsi másik oldalán az ajtó és én ész nélkül ugrok ki belőle. Ennél minden jobb. Én ebbe beleőrülök ha még egy másodpercig ezt kell éreznem. Kiugrok a sínekre és az oldalamra esek. Reccsenés. Súlyos forró fájdalom a vállamban. És most már ordítok a félelemtől. Torkom szakadtából. Mint egy állat aki bármire képes. Mikor az egész szerelvény megáll látom hogy ő is kiugrik. Fejvesztve menekülök előle. Mindegy hogy merre. A sínek felkarolnak és vezetnek. Az elmém kiforgatva még egy utolsó szikrát dob felém. Ez a metró kocsi oldala. Közben érzem hogy mindjárt elkap. És ekkor mintha csak gúnyolódna rajtam az acélos állomás, két lépés között eltűnik a kocsi oldala.

Nekem sem kell több. Azonnal kapaszkodok fel az oldallemez nélküli kocsira és mikor az utolsó pillanatban behúzom a lábamat a fémsikítás dobhártya szaggató hangjával érkezik meg szemből a metróm testvére... Megfordulok de már csak annyit látok mielőtt elhomályosodik minden, hogy elkapta. Teljes erőből beletrafált. Egyenesen nekiment. Szétfoszlott abban a pillanatban.

Hátamra fekszek mert megárad bennem az érzés hogy élek. A szikra megint ég bennem és úgy melegít belülről hogy sírnom kell... Görcsösen remegni kezdek mert a tüdőmből csak ilyen félelmetes öröm rángatózik elő. Érzem hogy élek. És ez olyan jó. Sírok és nevetek.

Windowpane

Mikor a szürke árnyék mögé ért, az ablakon lecsorgó finom cseppek lassan, ezerré törve tükrözték a furcsa, torz alakot. Ezerré törve is egyértelműen követték a cseppek az alak mozgását. Végül kiélesedve furcsán, valószerűtlenül színessé vált a kép. Az ablak a csillogó pókszemeivel, még az egyszerű, piros kardigánt és a kopottas fekete kordbársony nadrágot is félelmetes ezerarcú szörnnyé változtatta.

Andris lassan egyre lejjeb ereszkedett a belső félelmében. Furcsán, vészt jóslóan csendesült kristályszerűen halkká, törékennyé köré minden.
- Azt figyeld! A kis pocoknak semmi nincs a szájában...!
- Mit csinál? - Ekkor Andris belsejében valami hullámot vert. Majd mikor a hullámok partra értek összerezzent. És mintha a hullámverésre válaszolna, odakint hatalmasat dörrent az ég. Tehetetlenül , lebénulva jeges félelemmel hallgatta a mögötte pisszegő hangokat. Elkeseredett. Most másik vihart kellett átvészelnie. A lelke hatalmas fodrai óriási fellegként beszippantották és a gyenge, ablakon kopogó könnycseppek néma zokogássá változtatták a tekintetét. Nem értette ezt az egészet. De ahogy felé szálltak a hangok védhetetlen erő taglózta le és a szégyentől megbénulva várta az iszonyatot.

A kinti világ elmosódott benne. Már csak bánatot érzett... "Anya. Hol vagy?" És megszorította pici nadrágja csücskét. Valamibe kapaszkodnia kellett... Lelke elfordult. Gyűlölet és harag gyúlt benne. "Egyedül vagyok. Egyedül. Teljesen és védhetetlenül. Miért?" - de a belső sikolyból nem szakadtak szavak végül.

Elálló fülei skarlát vörös izzással árulták el gondolatait. Őszinte remegésénél csak kérlelő tekintete volt gyászosabb. Megfordult. Két tucat nyolc éves kíváncsi szempár nézett vissza rá. "Biztos találok valakit akihez odamehetek. Nem fogok mondani semmit. Nem tudom mit mondhatnék. Hiszen én csak az eget nézem. És haza akarok menni. Miért néz így mindenki?"

Lassan felállt majd elindult. A piros árnyék mintha csak ezt várta volna minden lépést követett. Végig ment szégyenkezve a szürkés zöld falak mentén, végül a lassú léptekkel az utolsó padhoz ért. A kis fekete hajú pajtása a padban mohó izzással a szemében figyelte lépteit. Mint apró kis hiéna vigyorgott Andrisra.
- Nem ülhetsz ide! Foglalt! - mondta vigyorogva, majd körbenézett hogy mindenki hallotta-e. Mintha a legtermészetesebb lenne, az osztályterem finom élő szervezetként, összhangban dolgozva aprót mozdult. Minden padban megmozdult egy kis test. Finoman, egyetlen gondolatként reagálva a mester akaratára minden  test arrébb csusszant, így zárva el a menekülés egyszerű módját Andristól.

Ha sehova sem tartozol, senki sem vagy. Ha senki nem fogad el, senki nem fog segíteni. Ha senki nem segít, senkinek nem mondhatod el a bánatodat. Ha senkinek nem mondhatod el a bánatodat, senkinek nem mondhatod el az álmaidat sem. Ha senkinek nem mondhatod el az álmaidat, senkinek nem mondhatod el a vágyaidat. Ha senkinek nem mondhatod el a vágyaidat, senkinek nem mondhatod el örömeidet. "Öröm, bánat, vágyak és álmok. Ez mind ott van abban a szürke hömpölygő légi páracsomóban. Kimondatlanul elnyeli és előítélet nélkül magába szívja az összes érzésemet. Felemel és szavak nélkül repít kilométerekre. Ha azt kívánom anyához és apához visz, akik majd vigyáznak rám." - gondolta Andris. És becsukta szemeit egy pillanatra. "Talán nem is igaz ez az egész. Talán nem is velem történik."

A halak...

Olyan jó lenne egy összefoglalót írni... Mindenről... Arról hogy fázok, vagy nem... Boldog vagyok, vagy nem... Találkoztam unkaöcsimmel, vagy nem...!?

Ezer dolog történik velem. De annyira gyorsan hogy még csak feldolgozni sincs időm az eseményeket... És közben nyugalomra vágyok. Meg otthonosságra... :)

Nem tudom miért, de ezt érzem már napok óta...  Független vagyok mindenkitől és mindentől... Szabadnak és magányosnak érzem magamat. Mégis mindennél jobban társaságra vágyok, és a hétvégén minden úgy jött össze ahogy terveztem. Találka T-vel, Óbudai napok a siklóernyős arcokkal... Csík zenekar, Kiscsillag, Parno Grast... Új regény: Stanislaw Lem: Visszatérés... Tánc és mulatság... Holnap marhapöri nokedlivel... :)

És hogy végre szóljon is valamiről ez a blog, két összefoglalót is tervezek. Az elsőt a japán ösztöndíjakról és a japán felsőoktatási rendszerről, japán nyelviskolákról több részben közölve. A második viszont prózaibb lesz. Hogyan számolják ki a nyugdíjpénztárak a reálhozamainkat... :S

Most pedig mindenki pihenjen! :)

Uff!

Ami egyszer volt, újra nem jön el...

"Ha menekülnél, de nincs hova,

van a a világűrben egy kis szoba,

ahol a bánat súlytalan.

Ez az otthontalanság otthona,

benne anyád helyett egy mostoha

szeretget unos-untalan."

Otthon vagyok... Igazi melegséget árasztó otthonban. Virágokkal kirakott teraszon hallgatom a mennydörgést és nézem a zsíros nagy hasú esőcseppek megnyugtató záporozását...

Az enyém ez a hely... És mint olyan rögtön birtokba veszem... :) Mint első trónörökös rögtön magam köré képzelem kedvenc pajtásaimat, majd nem sok gondolkodás után (a gondolkodást persze az LCD TV mérete okozta. Most a jobb oldalát nézzem vagy a bal oldalt? XD) megrendezem magamban hogy milyen jó lesz itt mozizni... :)

Mintha rájátszott volna a sors. Fél perc múlva isteni finom eső mosta el minden kétségemet minden kétség felől...  Benne ülök hát most a nyugalomban. A finom eső szeretetében úszva olvadok el a tavasz zsongásában... A brekik ugrálnak, a galambok türelmetlenül turbékolnak, a macsekok pedig álmosan lesnek a kocsi alól... A brekkencsek vidáman ugrálva örülnek az égi áldásnak, én pedig a gondtalanságra gondolok. Gondtalanul, gondolattalanul félelem nélkül adom át magam a természet gyönyörének.

Fölöttem nehéz szürke felleg. Még szürkébb gondolatok közé burkolt barátaim az égi akváriumban úsznak.. Pontos kimért mozdulatokkal tekernek egyre feljebb izgalmasan, mégis mintha teljes nyugodtsággal érnének földet... Ez engem is megnyugtat... Az ezüst függöny senkit nem bánt... Éltet és öntöz... :)

Mégis mintha mélyre nyomott fejjel néznék a tenger fenekéről, a gondolataim egy búvár sisakjából szivárognak át az azt körülvevő magas nyomáson... Nehezen. Érthetetlen foszlányként... Bennem ritmikus ragokként dobol a gondolat, mégis eső nélkül csak kíséret nélküli bohóckodás az egész... (És a bohócokat mint olyanokat alapból jól pofán kéne vágni mert hogy NEM viccesek. Ezt már három évesen tudtam, azóta csak erősödött ez az érzés... :))

Ezer dolog fölött át

"Hallom a mennydörgést de esőt hiába várok,

Ebbe beleremegnek a falak, ablakpárkányok,

Hallom a mennydörgést de esőt hiába várok,

Ebbe beleremegnek a falak, ablakpárkányok"

Akárhogy siettem, az előttem elterülő utcakő tenger hullámokat vetett és sodort... Lendületben vagyok. Igazi, tiszta erő visz. Miközben vágyak és érzékek hullámzó tengerré változtatnak még egy egyszerű utcát is és hiába nézek a lábam elé, szemem előtt egy apró házakkal telepöttyözött zöld domboldalakkal telefestett kép lebeg... Csendes és fekete ilyenkor hazafelé minden, mégis mintha az utca a lábam ütemét keresve, ritmusra bólogatott volna a vágyaimra... Az utcakő barátságosabban kopogott és a megszokott gépzene a fülemben az álmok csendesen induló de felkavaró képzeleteimet hozta ki belőlem... Szélesre tárt lángoló szárnyú sirály szállt át a szép magyar Alföld felett... A pergő, pernyéket és parazsat magával sodró fényes árny pedig büszkén szállt a gyerekkorom óta álmodozva figyelt kristálykék égen... Így képzelem én amiben most részem van... Szeretném ha egyszer ez a széles vállú madár az összes embernek példát mutatna a világon. Hiszen ha azok akik felemelték és a levegőben tartották mind tiszta szívvel küzdenek, talán valaki észreveszi hogy a barátság milyen hihetetlen dolgokra képes...

Amúgy meg tök jó volt lelépni fél négykor a melóból... Öröm otthagyni azokat a megkínzott arcokat az irodában... És végül is célja volt annak hogy lelépjek. Érdekes volt az előadás amúgy, de a japán ösztöndíjakkal kapcsolatban nem sok újdonságot tudtam meg. Amit személyesen elmondott a srác már papíron is olvastam. Az egyetlen negatív meglepetés az volt hogy igazából az ösztöndíjakat nem itt bírálják el hanem Tokióban. Ami többek között azt is jelenti hogy a világ összes jelentkezőjével egy kalap alá kerülünk és ez kicsit nehezíti a helyzetet... De semmi baj... Ma megint dumáltam Ildivel, aki az aranyos bizonytalanságaival teljesen a szívembe lopta magát... Úgy néz ki hogy nagyon hasonló cipőben járunk... Jó hogy van valaki aki ugyanolyan őrült mint én... :)

Félúton...

Itt ülök és nézem a billentyűzetemet ahogy pötyögi a kezem a betűket, sorokat, mondatkígyókat, fejezet kupacokat... És nincs semmi célja... Nem akarom túlbonyolítani hogy mit is érzek... A metrón hazafelé könnyűnek, szinte súlytalannak éreztem magamat. Magam voltam és én voltam. Magamtól mentem és vidáman.

Megfejthetetlen varázsa van annak ha az ember egy másik nyelven beszél... Nekem a japán olyan mintha egy bölcsességgel kirakott végtelenül mély kútba néznék... És ahogy elindulok benne lefelé a lábam becsap, mert az út látszólag lefelé visz, a valóságban viszont az egyre valószerűtlenebbül gyönyörűvé váló kék japán ég felé tartok... És ezt nem veszi el tőlem senki... Rómában tégy úgy ahogy a rómaiak... Biztos sokan ismerik ezt a mondást... Hogy mit jelent ez a japán kultúrával szemben...? Figyelmességet, udvariasságot és türelmet... És mit tehet az ember ha ilyen szeretne lenni...? Egyszerű! Nem magával törődik, hanem hogy mások is jól érezzék magukat. A cél egyszerű: ha mindenki a másiknak segít, közösen együtt lesz nekünk jobb... :) Én úgy látom ez ez igazi kulcs a kultúrájukhoz. Bár ez itt Magyarországon nem fog működni soha...

A törtető nemzetünktől hánynom kell... Sokszor sok minden miatt gyűlölöm az embereket... Gyűlölöm például a nőket amikor szerelmes szavakat hazudnak. Gyűlölöm a metrón tolakodókat. Gyűlölöm a törvényen kiskapukat keresőket és a hatalomtól pöccsé változókat. Utálom a szakbarbárokat és utálom a gyűlölködőket. Néha magamat utálom a legjobban. És mégis tudom hogy én nem vagyok ilyen...

Elég kitennem egy hétre a lábamat ebből az országból hogy rájöjjek mennyire kicsinyes nemzet vagyunk. A nagy európai nemzeteknek behajolunk, egymást eltapossuk...

Vajon miért van az hogy az ember mikor visszaér Ferihegyre és teli szájjal vigyorog, mikor beér a Nagykörútra már a tekintetükkel meg akarják ölni az embert ismeretlenek. A magyar ember lesütött szemmel kullog vagy irigykedve, mohó izzással a szemében gyűlölködik... Beteg egy nemzet... Tönkre fog menni ez az ország. Szerintem már a lejtőn vagyunk amúgy...

Állítólag azért van ez mert nálunk a versengés egyáltalán nem eszköz. A verseny maga a cél. "Nekem legyen a legtöbb bármiből, igaz hogy teljesen céltalanul, úgy is az a lényeg hogy közben mindenkit eltapossak". Tipikus magyar hozzáállás. És hogy miért van ez? Azért mert azt is tanítani kéne hogy mások eltaposása morálisan egyértelműen elítélendő... Nekem meg van a magamhoz való eszem. Tudom hogy hogyan vonjam ki magamat  a törtető és kicsinyes posványból. Mint ahogy a munkatársaim is tudják. De ez csak struccpolitika. Szemet becsukni és hátat fordítani... Ez nem megoldás. Főleg hogy nem kell messzire menni, elég csak az irodáig, hogy az ember a fenti embertípussal találkozzon... Azt hiszem ha itt maradok soha nem fog változni semmi. Ezért akarok elhúzni innen. Ahogy Zsolt teszi. Igaz hogy ő Berlinbe megy. De ennél még a balta arcú németek is normálisabbak. Addig pedig marad az elefántcsonttorony. Ahonnan le lehet szarni a gyászos képű átlagembert... Első lépésben egy bicaj kell hozzá... Úgyis nemsoká itt a 40 fok. Épp aktuális.

Mindegy milyen irányba tart ez az ország. Én már a saját utamat járom. Szerencsére eddig minden akadályból, hibából és vesztésből tanultam. Jelenleg úgy sincs semmi más az életemben. Csak ez. A tanulás.

Amúgy meg nagy bánatomra megszűnt az egyik kedvenc zeneletöltő oldalam... Igazából nem egy divat oldalról van szó. Mármint nem a ma népszerű torrent protokollt használta. Simán csak rapidshare linkek voltak összegyűjtve. De többek között olyan kincseket lehetett itt találni mint a Nemzeti Filharmonikusok gyönyörű koncertje 2008-ban Kocsi Zoltán vezénylésével... Amit három évig vadásztam mire megtaláltam. :) Vagy a Háry János szvit a Londoni Filharmonikusok előadásában... És most vége... :S

Mindegy abban bízok most hogy a TvStore-ba valahogy sikerül meghívót szerezni... Régen a bitgate-ről töltöttem minden animét amit máshol még hírből sem ismertek, úgyhogy igen csak jól jönne... Amúgy meg nemsoká újabb vinyót kell venni mert a One Piece utolsó 150 részének nincs helye egyelőre... :)

Nihondzsin desz ka?

Alapvetően jó kedvem van... Már amennyire ez én rám jellemző... Szóval nem vágok olyan savanyú pofát maradjunk annyiban... Pont úgy telik a húsvét ahogy már évek óta vágyom... Láblógatva!!!! Nem mentem ugyanis haza.

Igazából már évek óta csak azért megyek hogy a kötelező kört megtegyem annál a 2 max. 3 rokonomnál akik még otthon ülnek és várják a locsolkodókat. Ezzel csak két probléma van. Szolnok 100 kilométerre van. És ez még nem a végállomás! Innen még kocsiba ülve fél órát kell vezetni... Az eredmény: 10 db olvadt csokitojás plusz egy bebaszódáshoz igen hasonlatos fater... :S Amúgy sem könnyű eset a felsőbb hatalmakkal szót érteni de ilyenkor az indulatok elszabadulnak... Felforr az agyvizünk vagy mi... Volt már rá példa hogy meg kellett állnom az autóval és megmondanom hogy most pedig kiszállsz és innen gyalog jössz ... Nahh... Mondanom sem kell hogy kitől tanultam ezt a "csodálatos" megoldást... :)

Szóval végre a japánnal foglalkozhattam. Sajnos nem az én szorgalmamon múlik, hanem az idő hiányán hogy néha kicsit lemaradok az óra anyagával. De ma elértem a bűvös 150-et... Ennyi kanjit tudok írni/olasni... Ó jeee... Néha elképedek amikor a lapra nézek... Az a 150 kanji életem legnagyobb kincse... Az álmaim papíron nedvesedő alakja... :) Olyan jó ha van miért küzdeni...

Szerintem kevesen tudják hogy a japán az úgynevezett ragozó nyelvek közé tartozik és a nyelv legkisebb hangelemei a szótagok, amiből viszonylag kevés van (a standard (tokiói) japán nyelvjárás szerint 46). Ami ebből a magyar embernek érdekes (és nem kicsit vicces is amúgy... :)) hogy az ő hangjaik nem fedik le a mi hangjainkat. És nem csak a magánhangzók esetében... Ezért fordulhat elő az hogy minden japán raccsol... :) Az egyik legnehezebb feladat egy japánnak az "l" betűt kiejteni... Nincs ilyen nekik... :D Márpedig a japán tele van angol jövevényszóval (gairaigo) mint pl.: klub... Ebből lesz náluk: kurub... Vagy pl. ball - bóru... Salary man - szararí man... :D Igen könnyen zavarba lehet hozni egy angolul nem éppen perfekt japánt ha megkérjük írjon le egy szót, pl: palace... :) Ezt igen vicces amúgy élőben hallani, főleg hogy emiatt olyan emberek is pocsékul beszélnek angolul akik egyébként ezt a nyelvet egyetemi szinten tanulták... Vicces, ámde bosszantó... Ono sensei is átvált néha jóindulatúan angolra... Bárcsak ne tenné... :) Mindennek a történetnek ékes példájául a fenti képet ajánlom mindenki figyelmébe... Illetve az alábbi blogot: http://napkeletikincseim.blogspot.com/ Igen jól és részletesen mesél a blog szerzője. És szerencsére lelkesen dokumentál, ezért a helyi szokásokkal, furcsaságokkal, ételekkel, kultúrával és egyebekkel szinte beleélve magunkat találkozhatunk... Rengeteg fotóval! Ja és nem mellékesen a 40 km-re lakik  Fukushimától. Mindenképp érdekes olvasmány...

Amúgy holnap is japánozás lesz. Csütörtökön Shirakabe Sumitaka fog előadást tartani a japán kormány által minden évben meghirdetett 2012. évi „Kutatói” és „Egyetemi alapképzés” ösztöndíjairól. Nem ismerem amúgy a fickót (nőt? :)) de valszeg japánul fogja mondani a magáét. És szeretnék feltenni neki néhány kérdést. Például hogy mik az esélyei egy olyan embernek mint én - aki hát inkább csak végig kinlódta az egyetemet - ha ki szeretne menni diplomásként kutatni... Olyan jó lenne... :) Persze ha nem jön össze nem esek kétségbe... Már a Japan times-on is regisztráltam magamat... Jönnek is az álláshirdetések... Persze még egy szót sem értek belőlük... :D Na jó a fizetést meg munkavégzés helyét, idejét azt igen. ;) De olyan jó lenne egy egyetemi közösségbe csöppenni... :)

Szóval ez volt ma... Ja és nem is mondtam a legjobbat. Pénteken kurva jó volt a Children of bodom... Alexi egyszerűen egy eszement gitáros isten. De ami még ennél is jobb volt hogy buliztunk egy hatalmasat a Rocktogonban és hazafelé egy japán csajszival beszélgettem... Japánul... :) Aztán meg szombaton Olasz-Magyar... Én még nem voltam ilyen király meccsen soha... Olyan volt a Papp László aréna mint egy oroszlánverem... Sajnos kikaptunk... De én akkor is büszkébb vagyok a hazámra egy picit... A srácok a jégen mindent megtettek. A szerencse sajnos elpártolt tőlünk, van ilyen...

Közben találtam új zenét is. Destrage. Abszolút favorit. A macskazabálók végre összehoztak valami értelmeset... Pont annyira paraszt és őrült hogy még nem megy a hallgathatóság rovására. Ellenben vicces és alapos, kihívásokat rejtő... :) Szóval elég vagány... És hogy bebizonyítsam a zenekar igényességét álljon itt egy díjnyertes klip... Én csak fogtam a fejemet és egy két jótékony bazmeg is elhagyta a számat a klipet nézve... Őrültek.... :)

Ja és két szuper filmet is láttam a héten... 22 bullets, The American... Jean Renot amúgy is alapból imádom, a Pofa be című filmet nem tudom megunni, mint ahogyan a Bíbor folyókat sem... De a film sztorija is jól volt kitalálva. Az elején azt hittem Jean Reno végig a kórházi ágyba lesz szögezve... Mekkorát tévedtem... :D A másik film meg csak simán jó... Semmi megváltó. De valahogy illett George Clooneyhoz a szerep. És ettől teljesen természetes lett az egész történet...

Tovább

She told me why 

She told me lies 

Always take care of this 

I told her how 

I've always stayed 

Always waiting 

For nothing 

When I get out of here 

When I leave you behind 

I'll find that the years passed us by 

And I can, see you 

Running through the fields of sorrow 

Yes I can, see you 

Running through the fields of sorrow 

When you get out of here 

When you leave me behind 

You'll find that the years passed us by 

When you get out of here 

When you leave me behind 

You'll find that those years passed us by 

And I can, see you 

Running through the fields of sorrow 

Yes I can, see you 

Running through the fields of sorrow

Nem. Nem a gombot nyomkodom. Ez egy felkiáltójel szavakba öntve. Visszaolvasható feljegyzés a tyúkeszűeknek. Mint én. Hogy emlékezzek rá mit is határoztam el. Senki miatt meg nem állni. Hát ennyi. Bár ha azt a kurva nagy tovább gombot az életben is nyomkodni lehetne...!? (Akkor már rég hibaüzenetet küldött volna Isten vagy valaki...)

Ma amúgy elbillentem és vissza. Ide, oda. Akkorát lengett a belső szerkezet hogy majdnem a padlón csattantak az emlékeim zsíros agytekervényei. NEM a másnaposság volt a legrosszabb... Annál ezerszer szarabb dolgok történnek az életben. Megint egyedül vagyok. Persze nem teljesen.

Adri csicsergése jókedvre derített... És Pépé megbonthatatlan egyensúlyába is jó volt belekapaszkodni... Az élet megy tovább... Hiába ilyen hülye ez a játék. A szabályokat be kell tartani. Ma még Laci szobai rock and roll előadása sem tudott kihozni a sodromból. Körbevesznek. Emberek. Barátok. És ez jó. Semmit nem csinálnak és mégis jobb...

A jappán is jó volt. Kriszta sensei ügyes, türelmes, jól magyaráz. Mi meg kitartóak vagyunk... :) Bár Ono sensei jobban is bízhatna az osztályában. Az addig OK hogy nem tudunk mindig nyelvtanilag helyesen válaszolni, de nekem már az is nagy élmény hogy megértem a sztorijait... Vicces a csávó. De tényleg... A cirkuszi zenebohócok jutnak eszembe róla... Szóval végül is jó kis nap volt ez. :)

私はある時とても日本へ行きたいです。これは叶います。知っています。

Pénteken Children of bodom. Szombaton Magyar-Olasz VB... Ejjjh. Ennek már csak örülni lehet. Jó lesz.

Ehh... Ajh.. És hoppá.

Na itt legyen vége ennek az egésznek... Kicsit kicsúsztak a kezeim közül a dolgok. Megkezdett úton tartok előre. És kicsit bezavart a képbe egy-két dolog.

Nem rajtam múlt ez. Valami bizonytalanság kilendített az egyensúlyomból. De nem fontos ez mert a célomon nem változtatott és azt tegnap óta újból tisztán látom.

Nem túl bonyolult: a cél Japán. Igen. Az. Atomkatasztrófával sújtott, 7-es utórengésektől remegő, mégis talpon maradó ország. Ahonnan menekülnek az emberek. A turisták. De a japánok nem.  Hova is mehetnének!? És nem pánikolnak. Pedig a legutolsó híradások szerint a katasztrófa nemzetközi besorolása most már azonos a Csernobili katasztrófa besorolásával. De kitartanak. Még a szegény pórul járt kutyusokat is megmentik. Már akinek sikerül megtalálni a gazdiját.

Szóval ez jár most a fejemben. Meg a termikelés. Laminális áramlás, turbulens áramlás, száraz instabilitás, nedves instabilitás, hőmérsékleti inverzió, izotermia... Ezeket tanultam ma.

És azt hogy ha az ember kockára fagy a legjobb barátjával egy hintában, akkor egyrészt az a hinta örök emlék lesz, másrészt a jól eső érzés hogy van egy kis sarok neki a másik szívében nagyobb melegséget ad bármilyen forró italnál... Olyan jót beszélgettem ma. Végre beszélgettem. Nem csak mellé, nem csak valamiről. Hanem őszintén. És mindenről. Kiderült hogy a betegség nem csak bennem bújkál és sajnos nem kell 60 évesnek lenni hozzá. Szomorú dolog ez. De ma még erről is könnyű szívvel tudtam beszélni. Volt itt minden. Régi szerelmek, műtét, iszapkatasztrófa és hatalmas repülések a gyönyörű cumulus humilisek alatt... Napsütés, barátok, bográcsozás... Hiányzik... :) Biztos jó kis nyár lesz...

Ez egy kellemes beszélgetés lenyomata. A nyugodtságé. A kedvesség tükröződése... Azt hiszem most boldog vagyok.

"What did you say? I know I saw you singing
But my ears won't stop ringing
Long enough to hear
Those sweet words
What did you say?

End of the day
The hour hand has spun
But before the night is done
I just have to hear
Those sweet words
Spoken like a melody

All your love
Is a lost balloon
Rising up through the afternoon
'Til it could fit on the head of a pin
Come on in
Did you have a hard time sleeping?
Cuz the heavy moon was keeping
Me awake, and all I know is
I'm just glad to
See you again

See my love
Like a lost balloon
Rising up
Through the afternoon, and
Then you appeared

What did you say?
I know what you were singing
But my ears won't stop ringing
Long enough to hear
Those sweet words
And your simple melody

I just have to hear
Those sweet words
Spoken like a melody

I just want to hear
Those sweet words"

Forgatás...

Régen Andrisnak teljesen mást jelentett az eső... Mindig kötötte valamihez. Helyhez, érzéshez, arcokhoz, szagokhoz, évszakokhoz. Elvágyódást, felfrissülést, új kezdet lehetőségét hozta. Ha a vékony ablakon keresztül kinézett hogy a szemközti házat nézze, mindig ellibbent egy-egy függöny. Ismeretlen szomszédok nézték a saját érzéseikkel tele ahogy a cseppek apró kis csoportokban pöttyöket rajzolnak. Pöttyöket aszfaltra. Pöttyöket piros cserepekre. Pöttyöket biciklinyergekre. Pöttyöket elszórt újságpapírokra. Pöttyöket ablakokra és kutyaházakra. Pöttyöket sírokra és pöttyöket a fákat körülölelő friss, zöld, tavaszi, vékony, kecses balerina fűszálakra amik meg-meghajolva Zeusz haragja előtt Harmónia zenekarának ritmusára táncoltak. Pöttyöket korlátokra, lépcsőkre, virágokra, kerítésekre, autókra, kabátokra, hajakra és kopasz kobakokra, cipőorrokra, macskaorrokra, malacfarkakra és gólyafészkekre, barna gyárakra, piros tégla kéményekre, zöld hintákra és palintákra, fehér alföldi sorompókra, apró tücskökre, könnyű álmokra, állandó figyelmességre, önzetlen kedvességre, alaptalan dühösségre.

Ennek mind jelentősége volt. Hiszen ha jöttek a cseppek könnyebbé vált minden. Az emlékek elmosódtak és egy nagy tüdőnyi friss levegővel tele merészséget, bátorságot, reményt és puha nyugodtságot szívott magába. Ha eső van, élet is van. Így érezte ő. Csak várni kell és millió tücsök fogja ünnepelni a tavaszt és versengve túlharsogni a békakórust.

Egy csepp. Két csepp. Három csepp. Tíz. Száz. Ezer. És egymillió. A semmiből jön. Ezer kilómétereken át. Érezte ezt és átadta magát az érzésnek. Elvágyódva nézett ki a főutcára és finoman nekinyomta az orrát az üvegnek hogy érezze a sűrű függönnyé váló eső hűvösét és hogy fülével minél közelebb legyen az elhaladó autók zajához. Az apró lélegzete könnyű elmosódott foltot hagyott az üvegen. Minden egyes szusszanás egy újabb ország körvonalát rajzolta fel. "Jó így. Jó hogy így lehetek" - gondolta Andris, és a tegnapi órán tanult népdal rövid részletét dudorászta. Halkan. Halkan hogy csak ő hallja. Nem szabad hogy a többiek meghallják. Talán nem hallják. Ők ott vannak a sarokban. Nem tudom mit csinálnak, nem merem megnézni, de az esőnek nagyon finom szaga van. Friss és tiszta. Ha az ember a teraszon áll és onnan nézi, olyan mintha egyenesen a szívébe csepegne az óceánok kincse.

Mennydörgött. És kicsit megremegett. "De nekem olyan jó így. Anya mindjárt értem jön" - gondolta - "és akkor már semmi baj nem lesz és biztonságban leszek. De addig is nagyon jó így". Aztán mennydörgött megint. De mintha nagyobbá vált volna a csend. "Túl nagy a csend. Alábbhagyott az eső?" - nem tudta eldönteni, ezért minden érzékét kiélezve az ablakhoz tapadt... Elálló radar fülei próbálták a legkisebb zajt is befogni, de az érzékek másfelé terelték a figyelmét.

Valami nem stimmel. Odakint már kezdenek felszakadozni a felhők foszlányai, kezdik elveszteni üllő alakjukat és a széleiknél a karfiolok is már csak elmosódott szürke vattacukrok. Mégis mintha most emelkedne a legnagyobb sötétség. Csend van. Most már biztos. Ez nem a megszokott csend. Hanem a vészt jósló, bajt hozó.

Andris továbbra is úgy tett mintha nem érzékelne semmit. Orrát az üveghez nyomta és kis tüdejével kapkodva vette a levegőt. Érezte hogy felé tart a baljós homály. A kinti utca már csak homályos elmosódott tócsa volt az emlékeiben. Hiába nézett ki, a kezdődő pánik úrrá lett rajta. Apró tüdejébe gyorsan, kapkodva, zihálva szívta be és préselte ki a levegőt... A kis párafoltok az ablak üvegén ijedt, szürke arcokra emlékeztettek. "Nem. Én ezt nem akarom... Valami rossz dolog lesz érzem" - és ijedt kis izzadt markával kétségbeesetten markolta meg a térdét. Valami fölé magasodott. Nem kellett hátra néznie. Érezte.

Nem értem

Ha fentről nézek a billentyűzetemre olyan mintha a történeteim szőnyegét látnám... Kiterítve és összekeverve. Két dimenziós kirakó ez. És ha szépen összegyűjtögetem, az érzéseim fognak belőle három dimenziós élő szövetet alkotni. Történeteket. Meséket. Fájdalmat. Örömöt. Humort. Bölcsességet. Sebességet. Lassúságot. Becsületet.  Kívánságot. Vágyat. Félelmet. Megértést. Zavarodottságot.

Jó lenne ha egyszer tényleg ez történne. Jó lenne ha egyszer egy regény szereplője lehetnék. Egy mesélő. Egy narrátor. Egy főszereplő. Valaki aki a történetet elejétől látja és benne él. Akit nem zaklat fel a szerelem. A halál. A bűn és büntetés.

Itt ólálkodik bennem megint az érzés. A csend és nyugalom utáni vágy. Ami már annyiszor felszakadt bennem: most megint ezerkarú szörnyként hangtalanul nagyra tátott szájjal ordít a lelkem előtt haladó árnyak után. Nem ijesztget. Fél. És a haláltól retteg.

Főszereplő vagyok, de ez a regény unalmas. Nem elég spontán. És a mindennapok szürke malma felőrli azt a kis izgalmat is. Az élet sóját vagy mit. Pedig ezer szereplő és ezer történet van itt bent. De valahogy lassan körvonalazódik hogy mi is fog történni. És nem vagyok elég biztos. A biztonságom függ valakitől. Függ valamitől. Az nem elég mégsem hogy érzek vaalmit. Mert mások nem ezt érzik. Hiába tapasztalok mindent ezen a világon a saját érzéseim, érzékeim szűrőjén át, ezzel csak félre vezetem magamat. Önáltató, félrevezető hibás ábrázolás lesz a vége. És én ezt nem akarom.

A fű illatára vágyok. Meleg délutáni napsütésre egy füves dombra néző teraszon. Fecskék csiripelésére vágyok. Pacsirtákra. És egy kedves mosolyra. Egy kedves és gyönyörű mosolyra. Nem vágyok szavakra. A tekintet és érzések biztonságára vágyok. Melankólikus, harmonikus de mégis falsnak tűnő vonósnégyes hamis gyönyört okozó békés hangja kell. Angyalok hangjával keveredve... Hogy fontos lehessek. A regényem főszereplője. Magányt nem ismerő. Magát nem figyelő.

Furcsa hogy mindez most megint itt van bennem. Csak pillanatra futottak át bennem ezek a gondolatok és már el is múltak. Mintha buszt váltanék. Az előbb még másfelé mentem. De a az ablakban elmosódó táj most már nem hasonlít azokra a sötétre bemocskosult gyárkerítésekre. Vidámabb vagyok. De még mindig gondolatok nélküli és üres.

Túl sokat tanulok talán. Legbelül nincs időm kikapcsolódni... A motor mindig megy. És hát ez a rész nem túl izgalmas. Szavakat magolni azért valljuk be egyáltalán nem érdekes... Még akkor sem ha japánul tesszük ezt... Bár azért akad egy két vicces darab... Álljon itt egy rövid lista a kedvencekből:
もしもし - moshimoshi - Halló?!
新聞 - shinbun - újság
蛸 - tako - polip
耳 - mimi - fül
桃 - momo - barack
えんぴつ - enpitsu - ceruza
父 - chichi - apa
母 - haha - anya
五日 - itsuka - ötödike
時々 - tokidoki.- néha
今 - ima - most
午後 - gogo - délután

Pringles analytics

Két dolog jutott most eszembe hirtelen. Az egyik hogy le tudok-e ütni 3555 karaktert egy perc alatt, a másik pedig az hogy jókedvemben megírom élettörténetemet...

Na várjál várjál... Nem úgy van az... Először is az életem kevesebb mint 3555 karakter... Másrészt meg nem is arról fogok írni... Ez kicsit szétszórt lesz... Betudható ez az alkohol tudat módosító hatásának is talán, de talán csak jó kedvem van és ilyenkor még furább vagyok...

Na  szóval... Az úgy van hogy a rock and rollt élni kell... Gyorsan vagy lassan, öregesen, Motörhead tempóban, vagy felpörögve mint a Zeke... Na ezzel jól megváltottam mindenkit remélem... De nem is ez a lényeg... Hanem hogy ma megint próbáltunk és mindenki hozta a hülye formáját... Az hogy a zene kihozza a gyereket köztudott... :) De most már bizonyíték is van...

Amúgy meg vár Amszterdam... Vagy Jappán... Még nem tudom melyik a kettő közül... Nagy terv hogy jelentkezek az Ono sensei által meghirdetetett pályázatra... Ha összejön, akkor két hét japán ingyen és bérmentve... Sálálálá...

Amúgy meg kénytelen leszek holland sört inni olyan szemekkel, mint aki egész éjszaka a tenger mélyén hegesztett tengeralattjárót... És közben megismerkedni a helyi szokásokkal... Ha lehet native speakerekkel egybekötve...

Azt hiszem ez egy terv. Azt hiszem ez egy jó terv... De hát mindkettőre várni kell szeptemberig... És addig még sok transz-zsírsav fog lerakódni a koszorúereimben... Talán meg is élem...

Proxemika

Egyetlen gondolat köré fonódik minden most bennem. Valaki köré. És ez nyugtalanít. A bizonytalanság mindig is megfogott. Minden ami bizonytalan az életemben, az tönkre teszi a lelkem. Nem tudok mit tenni ilyenkor. Szürkévé változnak a napok, és még a napsütés is alulexponálttá válik. Kiakadok ettől.

Nem igazán tudom mire is van most szükségem. De végül rátaláltam a megoldásra. Távol minden hétköznapitól. Ha az ingerek nem a szememet érik már nyert ügyem van... Hát akkor mi legyen...?! Egy megoldás marad. Lezsibbasztani az agyat. Túlterhelni, de a lelket megnyugtatni. Érezze a tudatalattim hogy felette a szomszédban partiznak... És minden gondolat heppi. De a tudatalatti tengerének hullámait nem bántja senki. A mélynyomók ott már nem fodrozzák a gondolatok felszínét... Mindent ami kicsit is zavar kizárni a gondolataim intim szférájából... Vajon menni fog? Kétségeim vannak... De hát az évek meg a tapasztalat segíteni fog ugye... Ismerem már magamat. Ennyire már tényleg ismerem magamat.

Amúgy meg csak ülök és várok. Mint ahogy tegnap. És ahogy tegnapelőtt... Prodigy szól. Ütemesen belekalapál az agyamba és ez az egyszerűség valamiért egyensúlyba hoz.... Nem félek most. És nincs rossz kedvem sem. Semleges vagyok. A pesti élet és ez a 28 év kilúgozta belőlem a megbotránkozást, a dühöt, az öröm hajszolását, a keseredettséget és a boldogságba vetett hitet is. Nem vagyok ártatlan. Nem vagyok idealista. Nem vagyok naiv és nem vagyok cinikus sem. Nem vagyok tehetséges. Nem vagyok egyszerű és nem vagyok bonyolult sem. Fáradt vagyok. A testem elég a légkörben. Érzem. Hogy az életem csak egy talajmenti üstökös. A csóvám nem túl hosszú (ehh heh), viszont nem vagyok hullócsillag. Akkor már valaki észrevett volna és most kívánna valamit. Talán hogy egy talajmenti üstökös felé száguldjon... De ilyennel még nem találkoztam sajnos.

Üres vagyok. Ezt három nyelven is mondhatnám akár. De nem töltene fel. Le is rajzolhatnám. De minek. Ami szar az szar. Mint ez a billentyűzet.

Ja igen, hogy kaland is legyen álljon itt régi-új billentyűzetem megható, tragikomikus története... Ugye a francia hagymaleves finom. Ezt tudjuk. Ha máshonnan nem, hát innen ebből a betűtengerből. Na már most a francia hagymaleves halmazállapotát tekintve folyadék. És folyadék marad annak ellenére hogy valaki kivesz 20 deka cseh trappista sajtot és azt belereszeli egy tál forró levesbe. Ennek egyetlen előnye van csupán... Ami nem más mint... Ja nem. Még sincs egy sem. Finom és kész. Na most ugye az a kurva tál az edények rendjébe sorolható. És már középsuliban megtanultuk hogy az edények közlekednek. Hát ennek volt pofája a billentyűzetemen közlekednie. Aminek egyetlen tanulsága végül annyi lett hogy megtudtam: a francia hagymaleves evés előtt pont olyan mint evés után kirókázva. A billentyűzetemen legalábbis. Tehát francia hagymaleves-blogger gyerek 1-0... De azért nincs nagy vész. Minden megy tovább... Hiszen még itt vagyok...

Amúgy meg repülni jó. De tényleg. Pont ilyen. És már nagyon hiányzik... :(

Tiszta vizet... Pohárba...

Már megint nem vagyok OK. Valami nem stimmel. Az a belső feszültség alulról, felfelé, bentről kifelé szétrepeszt. Nyugtalanság vagy mi. Legalább is így mondják. Nem tudom mi ez. Mikor hazafelé jöttem még repültem.. Mit repültem. Hangsebességgel sepertem végig Budapest utcáin... Közben az ezerdolláros vigyort vettem fel, mert az adta. És üvöltött a fülembe a.... A mi is? Szerelmes slágerek punk&roll témában... Mert az jó.  Új vérsejtek képződnek tőle vagy mi... Na jó, talán ez azért túlzás, de felpezsdít. Amúgy is tavasz van. Ilyenkor mindenkinek egy gitárt kéne adni a kezébe és tanítani nekik a rock and rollt. Hogy érezzék hogy belül szétfeszülök és egy színpadon állva akarok beleordítani mindenkinek a fejébe, a hallójáratokba egészen le a tudatig és bizsergetni az agytekervényeket... Ordítani tudnék most is. De most már más miatt. Megint ingadozok. És ez már nem adja...

Ezzel egyidejűleg egészen bizsergető, huncut és csillapíthatatlan álmodozás fogott el megint. Kell nekem az a horimono. A hátamra rá. És a vállamra. Szépen, stílusosan, finom árnyalatokkal, a lelkem rezdüléseivel lefedve. Kell hogy biztonságot adjon. Kell valami amit nem vesznek el tőlem. Ha én vagyok akkor van ő is. Ha ő itt van a hátamon akkor én is vagyok. Igazi társ. A lelkem megfestve. Így képzelem én. És ilyen is lesz talán. Nem tudom mikor, de nem sokára.

Amúgy meg a mai napom sűrű és mozgalmas. Reggel ágyból kikászálódás. Nehéz szívvel hagytam ott a paplanomat és a párnámat. Most nem a bevált és aljas "lepedő csíkot a pofádra" módon próbáltak nyomot hagyni, hanem az álomból csak félig eszmélő-kilépő puha érzés megőrzésével csábítottak maradásra. Persze ezt már ismerem. Ismerem a kis mocskos trükköket. De nekem fontos dolgom volt.

A dolog neve: francia hagymaleves + borsós tokány... Mindig elképedek amúgy hogy milyen kaland elmenni egy magyar piacra. Már nem az action rész miatt. Azt hiszem hogy a "kérek fél kiló krumplit" még Lara Croft szájából is szarul hangzik, szóval tényleg nem ez az izgi benne. Hanem hogy a metrón a banyatankkal óvodás csoportokat félresöprő, pókember ügyességét alázó öregasszonyok kedélyes asszonykákká deformálódnak és zsörtölődés helyett a kisunokák ebédjére koncentrálva egész otthonos hellyé tudnak változtatni még egy egyszerű Lehel csarnokot is... Szóval mentem és ámultam bámultam. Csodálkoztam a sok krumplin meg a sok vigyorgó hentesen.

Kedvenc mai párbeszédemet másokkal is megosztanám. Igazi folklór ez. Helyszín a sajtos:
- A mascarpone az sajt vagy sajtkrém?
- Sajtkrém.
- És mire használják?
- Hát például azt rakják a tiramisuba.
- Tiramisu?
- Abba... Meg édességekbe...
- Az olasz nem? Mert már hallottam hogy olaszok mondják, hogy: MASCARPONE!
Na itt jobbnak láttam odébb állni. Csak hogy nehogy maradandó lelki károsodás érjen...

Végül minden összejött. Kis (de inkább nagy) segítséggel isteni finom lett a kaja. A borsós tokánynak olyan íze lett mint a vasárnapi kajának otthon, úgyhogy heppi voltam és boldogan szálltam a jól megérdemelt söröm felé a Gödörhöz. Persze ez rajtam kívül csak annak a másik ezer embernek jutott eszébe... Na de annyi baj legyen. Béke volt és a turisták is még Londonban voltak. Egész elviselhető volt így. Végül megtudtam hogy milyen jó is az, ha az embernek van egy fasza fényképezőgépe. És így újabb vágyat csepegtettek belém. Ami nem ér.

A szóban forgó gép neve legyen: Samsung EX1

De amúgy meg szomorú vagyok... És belül remegek...

Prologue

Első bejegyzésem ez. Emiatt talán megengedhetem magamnak hogy hosszabb lére eresszem a mondandómat. Úgy is annyi minden van itt bent. :) Egyelőre nem akarok korlátot állítani magamnak azzal hogy témát jelölök ki a blog számára. Egyébként is csapongó az érzelmem, az érdeklődésem és a kedélyem is, úgyhogy ennek számomra nincs is értelme... Néha talán még követni is nehéz lesz amit itt írok. Sokszor nincs eleje és vége sem annak amit írok. De mégsem csak magamnak írok... Arra ott a naplóm... Az egy másik lenyomata annak aki Én vagyok.

Tények: 28 éves vagyok. Még nem voltam szerelmes. Voltam persze. De nem úgy. Tudod. Úgy. Ahogy lenni szoktak. A vágyaim rabja vagyok, de nem szenvedélybeteg. Talán nem. Semmiben nem vagyok biztos amúgy, ezért néha elvesztem a kapcsolatomat a valósággal. Persze ebbe bele mehetnék most, hogy a világot az érzékeim alkotják és nincs olyan hogy Én-től független világ. De nem megyek bele. ;) Mert tény az is hogy túl sokat agyalok. Olyanokon mint pl. az idődilatáció. Ennek sem elméleti sem gyakorlati haszna nincs persze. Hacsak nem kerülök egyszer olyan helyzetbe hogy GPS-eket programozzak vagy elküldjenek a Marsra... :) De erre azt hiszem kurva kicsi az esély... :D

Tény: mocskos a szám.

Amúgy meg péntek van. Fárasztó, zakatoló, monoton, sörgőzben úszkáló, egész hét után teszkóban és/vagy korában bevásárlós, sorbanállós és kollégákkal sört ivós péntek van. Nyugalmat kereső, péntek napi-pia csobogtató, szélben didergős, metrón haza igyekvős, magányos péntek van. Front van. Mindenki melankólikus, szomorú, levert. Tények szerint: a nap nem napos, cserébe here zsugorító délnyugati hülyeség fúj... Ebben még repülni sem nagyon lehet... A gondolataim bezzeg szárnyra kaptak megint. Jól meg is lobogtattam őket.

Én voltam Peter Wichers (Soilwork), és Björn Speed (Soilwork) egyszerre. Én voltam Alexi Laiho (Children of Bodom) és Anders Fridén (In Flames). Én voltam a leglágyabb, testet öltő érzelem és a legzordabb, gyári betoncsörtető húrzendülés...

Tudom hogy ez így mennyire hülyén hangzik. De tényleg ezt éreztem. Metált hallgattam. Igazi érzelmekkel és gondolatokkal teli ZENÉT. Konkrétan hazafelé a metrón ezt:

Sokfajta zene van amit szeretek amúgy. De semmi más nem sodor így magával mint ez a műfaj. Sokan fikázzák persze a szélsőségek miatt és amiatt hogy milyen nehéz befogadni. De ettől lesz értéke. Ha élvezni akarom tennem kell érte. És ha tettem érte többet ad bármi másnál. A hangszer határai és az emberi gondolatok, szélsőségek mind egyszerre adnak bizsergető, magával ragadó élményt... Szeretek úszni. Úszni a dallamokban és úszni a gondolatokban. Nincs mindennek értelme persze. Nincs is értelme mindent megmagyarázni és jobbról, balról, fentről, lentről átnézni... Van amit csak be kell fogadni... És ez pont ilyen. Annyira egyszerű és feltüzelő,  ámulatba és zavarba ejtő, emelkedett és magányos ez az érzés. És pont emiatt nagyon emberi. Nem sokszor voltam még igazán jó metál koncerten. De amikor ezt a zenét hallom élőben a lábam gyökeret ereszt.

És amikor hazafelé jöttem a metrón arra gondoltam hogy a vállamban van ez az izé... Még az orvosok sem tudják mi; a testem ellentmondása, ízületi gyulladásnak mondott rothadás. Vagy legalább is én így érzem. Mert fiatalabb már nem leszek, az álmaim viszont bennem élnek és én tényleg GITÁROS vagyok. Igaz hogy béna, igaz hogy nem túl szorgalmas, de a metál zenéhez és önmagamhoz hű. És nekem ez a lényeg. Hogy én érzem és átélem a hangokat...

Na mindegy. Fura egy nap ez. Melóhelyen egész nap láblógatás ment amúgy. Emiatt egy kicsit rossz előérzetem van. Már régóta nyugtalanít ami az irodában történik. Erről is írok majd azt hiszem. De most egyelőre csak ennyit.