Már megint nem vagyok OK. Valami nem stimmel. Az a belső feszültség alulról, felfelé, bentről kifelé szétrepeszt. Nyugtalanság vagy mi. Legalább is így mondják. Nem tudom mi ez. Mikor hazafelé jöttem még repültem.. Mit repültem. Hangsebességgel sepertem végig Budapest utcáin... Közben az ezerdolláros vigyort vettem fel, mert az adta. És üvöltött a fülembe a.... A mi is? Szerelmes slágerek punk&roll témában... Mert az jó. Új vérsejtek képződnek tőle vagy mi... Na jó, talán ez azért túlzás, de felpezsdít. Amúgy is tavasz van. Ilyenkor mindenkinek egy gitárt kéne adni a kezébe és tanítani nekik a rock and rollt. Hogy érezzék hogy belül szétfeszülök és egy színpadon állva akarok beleordítani mindenkinek a fejébe, a hallójáratokba egészen le a tudatig és bizsergetni az agytekervényeket... Ordítani tudnék most is. De most már más miatt. Megint ingadozok. És ez már nem adja...
Ezzel egyidejűleg egészen bizsergető, huncut és csillapíthatatlan álmodozás fogott el megint. Kell nekem az a horimono. A hátamra rá. És a vállamra. Szépen, stílusosan, finom árnyalatokkal, a lelkem rezdüléseivel lefedve. Kell hogy biztonságot adjon. Kell valami amit nem vesznek el tőlem. Ha én vagyok akkor van ő is. Ha ő itt van a hátamon akkor én is vagyok. Igazi társ. A lelkem megfestve. Így képzelem én. És ilyen is lesz talán. Nem tudom mikor, de nem sokára.
Amúgy meg a mai napom sűrű és mozgalmas. Reggel ágyból kikászálódás. Nehéz szívvel hagytam ott a paplanomat és a párnámat. Most nem a bevált és aljas "lepedő csíkot a pofádra" módon próbáltak nyomot hagyni, hanem az álomból csak félig eszmélő-kilépő puha érzés megőrzésével csábítottak maradásra. Persze ezt már ismerem. Ismerem a kis mocskos trükköket. De nekem fontos dolgom volt.
A dolog neve: francia hagymaleves + borsós tokány... Mindig elképedek amúgy hogy milyen kaland elmenni egy magyar piacra. Már nem az action rész miatt. Azt hiszem hogy a "kérek fél kiló krumplit" még Lara Croft szájából is szarul hangzik, szóval tényleg nem ez az izgi benne. Hanem hogy a metrón a banyatankkal óvodás csoportokat félresöprő, pókember ügyességét alázó öregasszonyok kedélyes asszonykákká deformálódnak és zsörtölődés helyett a kisunokák ebédjére koncentrálva egész otthonos hellyé tudnak változtatni még egy egyszerű Lehel csarnokot is... Szóval mentem és ámultam bámultam. Csodálkoztam a sok krumplin meg a sok vigyorgó hentesen.
Kedvenc mai párbeszédemet másokkal is megosztanám. Igazi folklór ez. Helyszín a sajtos:
- A mascarpone az sajt vagy sajtkrém?
- Sajtkrém.
- És mire használják?
- Hát például azt rakják a tiramisuba.
- Tiramisu?
- Abba... Meg édességekbe...
- Az olasz nem? Mert már hallottam hogy olaszok mondják, hogy: MASCARPONE!
Na itt jobbnak láttam odébb állni. Csak hogy nehogy maradandó lelki károsodás érjen...
Végül minden összejött. Kis (de inkább nagy) segítséggel isteni finom lett a kaja. A borsós tokánynak olyan íze lett mint a vasárnapi kajának otthon, úgyhogy heppi voltam és boldogan szálltam a jól megérdemelt söröm felé a Gödörhöz. Persze ez rajtam kívül csak annak a másik ezer embernek jutott eszébe... Na de annyi baj legyen. Béke volt és a turisták is még Londonban voltak. Egész elviselhető volt így. Végül megtudtam hogy milyen jó is az, ha az embernek van egy fasza fényképezőgépe. És így újabb vágyat csepegtettek belém. Ami nem ér.
A szóban forgó gép neve legyen: Samsung EX1
De amúgy meg szomorú vagyok... És belül remegek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése