Prologue

Első bejegyzésem ez. Emiatt talán megengedhetem magamnak hogy hosszabb lére eresszem a mondandómat. Úgy is annyi minden van itt bent. :) Egyelőre nem akarok korlátot állítani magamnak azzal hogy témát jelölök ki a blog számára. Egyébként is csapongó az érzelmem, az érdeklődésem és a kedélyem is, úgyhogy ennek számomra nincs is értelme... Néha talán még követni is nehéz lesz amit itt írok. Sokszor nincs eleje és vége sem annak amit írok. De mégsem csak magamnak írok... Arra ott a naplóm... Az egy másik lenyomata annak aki Én vagyok.

Tények: 28 éves vagyok. Még nem voltam szerelmes. Voltam persze. De nem úgy. Tudod. Úgy. Ahogy lenni szoktak. A vágyaim rabja vagyok, de nem szenvedélybeteg. Talán nem. Semmiben nem vagyok biztos amúgy, ezért néha elvesztem a kapcsolatomat a valósággal. Persze ebbe bele mehetnék most, hogy a világot az érzékeim alkotják és nincs olyan hogy Én-től független világ. De nem megyek bele. ;) Mert tény az is hogy túl sokat agyalok. Olyanokon mint pl. az idődilatáció. Ennek sem elméleti sem gyakorlati haszna nincs persze. Hacsak nem kerülök egyszer olyan helyzetbe hogy GPS-eket programozzak vagy elküldjenek a Marsra... :) De erre azt hiszem kurva kicsi az esély... :D

Tény: mocskos a szám.

Amúgy meg péntek van. Fárasztó, zakatoló, monoton, sörgőzben úszkáló, egész hét után teszkóban és/vagy korában bevásárlós, sorbanállós és kollégákkal sört ivós péntek van. Nyugalmat kereső, péntek napi-pia csobogtató, szélben didergős, metrón haza igyekvős, magányos péntek van. Front van. Mindenki melankólikus, szomorú, levert. Tények szerint: a nap nem napos, cserébe here zsugorító délnyugati hülyeség fúj... Ebben még repülni sem nagyon lehet... A gondolataim bezzeg szárnyra kaptak megint. Jól meg is lobogtattam őket.

Én voltam Peter Wichers (Soilwork), és Björn Speed (Soilwork) egyszerre. Én voltam Alexi Laiho (Children of Bodom) és Anders Fridén (In Flames). Én voltam a leglágyabb, testet öltő érzelem és a legzordabb, gyári betoncsörtető húrzendülés...

Tudom hogy ez így mennyire hülyén hangzik. De tényleg ezt éreztem. Metált hallgattam. Igazi érzelmekkel és gondolatokkal teli ZENÉT. Konkrétan hazafelé a metrón ezt:

Sokfajta zene van amit szeretek amúgy. De semmi más nem sodor így magával mint ez a műfaj. Sokan fikázzák persze a szélsőségek miatt és amiatt hogy milyen nehéz befogadni. De ettől lesz értéke. Ha élvezni akarom tennem kell érte. És ha tettem érte többet ad bármi másnál. A hangszer határai és az emberi gondolatok, szélsőségek mind egyszerre adnak bizsergető, magával ragadó élményt... Szeretek úszni. Úszni a dallamokban és úszni a gondolatokban. Nincs mindennek értelme persze. Nincs is értelme mindent megmagyarázni és jobbról, balról, fentről, lentről átnézni... Van amit csak be kell fogadni... És ez pont ilyen. Annyira egyszerű és feltüzelő,  ámulatba és zavarba ejtő, emelkedett és magányos ez az érzés. És pont emiatt nagyon emberi. Nem sokszor voltam még igazán jó metál koncerten. De amikor ezt a zenét hallom élőben a lábam gyökeret ereszt.

És amikor hazafelé jöttem a metrón arra gondoltam hogy a vállamban van ez az izé... Még az orvosok sem tudják mi; a testem ellentmondása, ízületi gyulladásnak mondott rothadás. Vagy legalább is én így érzem. Mert fiatalabb már nem leszek, az álmaim viszont bennem élnek és én tényleg GITÁROS vagyok. Igaz hogy béna, igaz hogy nem túl szorgalmas, de a metál zenéhez és önmagamhoz hű. És nekem ez a lényeg. Hogy én érzem és átélem a hangokat...

Na mindegy. Fura egy nap ez. Melóhelyen egész nap láblógatás ment amúgy. Emiatt egy kicsit rossz előérzetem van. Már régóta nyugtalanít ami az irodában történik. Erről is írok majd azt hiszem. De most egyelőre csak ennyit.