Mikor a szürke árnyék mögé ért, az ablakon lecsorgó finom cseppek lassan, ezerré törve tükrözték a furcsa, torz alakot. Ezerré törve is egyértelműen követték a cseppek az alak mozgását. Végül kiélesedve furcsán, valószerűtlenül színessé vált a kép. Az ablak a csillogó pókszemeivel, még az egyszerű, piros kardigánt és a kopottas fekete kordbársony nadrágot is félelmetes ezerarcú szörnnyé változtatta.
Andris lassan egyre lejjeb ereszkedett a belső félelmében. Furcsán, vészt jóslóan csendesült kristályszerűen halkká, törékennyé köré minden.
- Azt figyeld! A kis pocoknak semmi nincs a szájában...!
- Mit csinál? - Ekkor Andris belsejében valami hullámot vert. Majd mikor a hullámok partra értek összerezzent. És mintha a hullámverésre válaszolna, odakint hatalmasat dörrent az ég. Tehetetlenül , lebénulva jeges félelemmel hallgatta a mögötte pisszegő hangokat. Elkeseredett. Most másik vihart kellett átvészelnie. A lelke hatalmas fodrai óriási fellegként beszippantották és a gyenge, ablakon kopogó könnycseppek néma zokogássá változtatták a tekintetét. Nem értette ezt az egészet. De ahogy felé szálltak a hangok védhetetlen erő taglózta le és a szégyentől megbénulva várta az iszonyatot.
A kinti világ elmosódott benne. Már csak bánatot érzett... "Anya. Hol vagy?" És megszorította pici nadrágja csücskét. Valamibe kapaszkodnia kellett... Lelke elfordult. Gyűlölet és harag gyúlt benne. "Egyedül vagyok. Egyedül. Teljesen és védhetetlenül. Miért?" - de a belső sikolyból nem szakadtak szavak végül.
Elálló fülei skarlát vörös izzással árulták el gondolatait. Őszinte remegésénél csak kérlelő tekintete volt gyászosabb. Megfordult. Két tucat nyolc éves kíváncsi szempár nézett vissza rá. "Biztos találok valakit akihez odamehetek. Nem fogok mondani semmit. Nem tudom mit mondhatnék. Hiszen én csak az eget nézem. És haza akarok menni. Miért néz így mindenki?"
Lassan felállt majd elindult. A piros árnyék mintha csak ezt várta volna minden lépést követett. Végig ment szégyenkezve a szürkés zöld falak mentén, végül a lassú léptekkel az utolsó padhoz ért. A kis fekete hajú pajtása a padban mohó izzással a szemében figyelte lépteit. Mint apró kis hiéna vigyorgott Andrisra.
- Nem ülhetsz ide! Foglalt! - mondta vigyorogva, majd körbenézett hogy mindenki hallotta-e. Mintha a legtermészetesebb lenne, az osztályterem finom élő szervezetként, összhangban dolgozva aprót mozdult. Minden padban megmozdult egy kis test. Finoman, egyetlen gondolatként reagálva a mester akaratára minden test arrébb csusszant, így zárva el a menekülés egyszerű módját Andristól.
Ha sehova sem tartozol, senki sem vagy. Ha senki nem fogad el, senki nem fog segíteni. Ha senki nem segít, senkinek nem mondhatod el a bánatodat. Ha senkinek nem mondhatod el a bánatodat, senkinek nem mondhatod el az álmaidat sem. Ha senkinek nem mondhatod el az álmaidat, senkinek nem mondhatod el a vágyaidat. Ha senkinek nem mondhatod el a vágyaidat, senkinek nem mondhatod el örömeidet. "Öröm, bánat, vágyak és álmok. Ez mind ott van abban a szürke hömpölygő légi páracsomóban. Kimondatlanul elnyeli és előítélet nélkül magába szívja az összes érzésemet. Felemel és szavak nélkül repít kilométerekre. Ha azt kívánom anyához és apához visz, akik majd vigyáznak rám." - gondolta Andris. És becsukta szemeit egy pillanatra. "Talán nem is igaz ez az egész. Talán nem is velem történik."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése