A lift

Fura egy álom. Ugyanígy lüktetett a fülem akkor is mikor felébredtem. Éreztem hogy még mindig halálosan félek. Már elmúlt a kép, és éreztem hogy ez a valóság, de a történet igaz volt. Nagyon igaz. Fájdalmasan éles.

Egy plexi üveg választ el a sortól amiben szürke ballonkabátos emberek állnak tömötten. Mindegyik test balra fordul. Homályos arcok, szinte csak szürke tükrök. És valami kis fény pislákol a hamu szemeikben...

Áruházban vagyok. Az üveg előtt egy doboz, vagy talán egy bevásárlókocsi, de nem érzek semmit, csak a képeket fogadja be az elmém, amit nézek, és nem bírom levenni a szememet róla. Izzad a tenyerem amikor megérintem az üveg éles szélét hogy fel ne bukjak. Nem próbálok átmászni, csak közelebb akarok menni, hogy lássam mit néznek... Mi van ott balra...? És kik ezek?

Hosszú tömött sorok ameddig a szem ellát. A fejek egymás felé csapnak. Mintha egy hatalmas szürke vihar készülődne. És közben messze a horizonton fény gyúl... Ott már csendes a tenger. Közben az embereket nézem. Rengetegen vannak. Némák, és még mindig nem szólnak...

Elkezdek ordítani, hangosan, torkom szakadtából. De nem hallom magamat. Egyszer csak minden arc felém fordul egyszerre, mintha egyetlen gondolat irányítaná mindet. És ez a gondolat rám várt eddig...
Ordítom feléjük hogy rohadjon meg, én nem ezt érdemlem. Ezután lemászok, mert megkönnyebbülést érzek hogy elmondhattam amit akartam és elindulok jobbra a kijárat irányába, közben valószerűtlen könnyűséget érzek. Végre elmondtam.

Olyan megnyugtatóan fehérek a falak ezen a folyosón. Itt a kijárat is.

Rájövök hogy ez egy lift. Nekem ide be kell szállnom hiszen hogy másképp juthatnék ki innen? Megnyomom a gombot és kinyílik a nagy szürke acél ajtó. Jól van. Most már mehetek.

Kicsi ez a lift, pedig mielőtt beszálltam olyan tágasnak tűnt. De nem baj, mert egyedül kényelmesen elférek benne... Csak megnyomom a gombot és már záródik is be az ajtaja. Már csak egy milliméter hiányzik hogy bezáródjon de egy sötét elmosódott árnyat pillantok meg a szemem sarkából. Sötét és fenyegető ahogy képtelenül vékonyan emberformában ötlik a szemem sarkába. Tudom hogy én nem férek ott át... Senki sem fér ott át. Senki aki ember.

Most már tudom hogy ki ő. Értem jött. Ő is közülük való. Az árnyék alakja hatalmas kabátot vett fel. Szürkét mint a tenger. Követett. Már ott is figyelt. És érzem hogy a bosszú vezeti. Értem jött és gyilkolni akar. Érzem őt és ő érzi hogy félek. A kezem remegni kezd de közben nem tudok mozogni mert jéggé dermedtem. Egyetlen sötét pillanattá válik az út. Ha megfordulok azonnal elpusztulok. De ő nem érint meg. Hagyja hogy az iszonyat lebegjen és csak áll mögöttem.

Vajon meg fogok halni? Most már érzem hogy ő az. Meg akar ölni. Tudom. De én még nem akarok meghalni... Esedezek magamban, mert már mindent megbántam. Ha most nem ölne meg, mindent megtennék. Mindent. Én lennék a legaljasabb ember a földön akin keresztül a világ okádhatna. Csak kérem hogy most ne öljön még meg. Nem készültem fel rá. Hangtalan kétségbeesés kérleli. Esedezik. Érzem hogy a testem nem bírja tovább.

És ekkor kinyílik az ajtó. Gondolkodás nélkül futok. Már tudom hogy hol vagyok. Hallom ahogy zakatolnak a fények felém hátulról. És már látom is hogy mindjárt mellém ér a metró. Már be is vágódok a vonat első ajtaján, meg se várom amíg meg áll a kocsi. Nincs más esélyem. És teljesen üres az egész vagon. Tudom hogy pár másodperc múlva el fogunk indulni. De ő még nincs itt. Megúsztam. Tudatom ezt diktálja. Ordít bennem a kétségbeesett öröm: MEGÚSZTAM. Már indul a vonat de az utolsó pillanatban megint sikerül beszállnia. Ő fog nyerni. Semmi esélyem. Gyenge vagyok.

Össze fogok esni amint hozzám ér és akkor vége. Vajon milyen lesz? Annyira félek rágondolni hogy vége az életemnek. Vajon milyen lesz? Az utolsó gondolatom az hogy még nem voltam ennyire magányos. Vajon milyen lesz? Így döglök meg? Biztos mindenki így döglik meg. Vajon milyen lesz? Hideg van.

És ekkor kinyílik a kocsi másik oldalán az ajtó és én ész nélkül ugrok ki belőle. Ennél minden jobb. Én ebbe beleőrülök ha még egy másodpercig ezt kell éreznem. Kiugrok a sínekre és az oldalamra esek. Reccsenés. Súlyos forró fájdalom a vállamban. És most már ordítok a félelemtől. Torkom szakadtából. Mint egy állat aki bármire képes. Mikor az egész szerelvény megáll látom hogy ő is kiugrik. Fejvesztve menekülök előle. Mindegy hogy merre. A sínek felkarolnak és vezetnek. Az elmém kiforgatva még egy utolsó szikrát dob felém. Ez a metró kocsi oldala. Közben érzem hogy mindjárt elkap. És ekkor mintha csak gúnyolódna rajtam az acélos állomás, két lépés között eltűnik a kocsi oldala.

Nekem sem kell több. Azonnal kapaszkodok fel az oldallemez nélküli kocsira és mikor az utolsó pillanatban behúzom a lábamat a fémsikítás dobhártya szaggató hangjával érkezik meg szemből a metróm testvére... Megfordulok de már csak annyit látok mielőtt elhomályosodik minden, hogy elkapta. Teljes erőből beletrafált. Egyenesen nekiment. Szétfoszlott abban a pillanatban.

Hátamra fekszek mert megárad bennem az érzés hogy élek. A szikra megint ég bennem és úgy melegít belülről hogy sírnom kell... Görcsösen remegni kezdek mert a tüdőmből csak ilyen félelmetes öröm rángatózik elő. Érzem hogy élek. És ez olyan jó. Sírok és nevetek.

Windowpane

Mikor a szürke árnyék mögé ért, az ablakon lecsorgó finom cseppek lassan, ezerré törve tükrözték a furcsa, torz alakot. Ezerré törve is egyértelműen követték a cseppek az alak mozgását. Végül kiélesedve furcsán, valószerűtlenül színessé vált a kép. Az ablak a csillogó pókszemeivel, még az egyszerű, piros kardigánt és a kopottas fekete kordbársony nadrágot is félelmetes ezerarcú szörnnyé változtatta.

Andris lassan egyre lejjeb ereszkedett a belső félelmében. Furcsán, vészt jóslóan csendesült kristályszerűen halkká, törékennyé köré minden.
- Azt figyeld! A kis pocoknak semmi nincs a szájában...!
- Mit csinál? - Ekkor Andris belsejében valami hullámot vert. Majd mikor a hullámok partra értek összerezzent. És mintha a hullámverésre válaszolna, odakint hatalmasat dörrent az ég. Tehetetlenül , lebénulva jeges félelemmel hallgatta a mögötte pisszegő hangokat. Elkeseredett. Most másik vihart kellett átvészelnie. A lelke hatalmas fodrai óriási fellegként beszippantották és a gyenge, ablakon kopogó könnycseppek néma zokogássá változtatták a tekintetét. Nem értette ezt az egészet. De ahogy felé szálltak a hangok védhetetlen erő taglózta le és a szégyentől megbénulva várta az iszonyatot.

A kinti világ elmosódott benne. Már csak bánatot érzett... "Anya. Hol vagy?" És megszorította pici nadrágja csücskét. Valamibe kapaszkodnia kellett... Lelke elfordult. Gyűlölet és harag gyúlt benne. "Egyedül vagyok. Egyedül. Teljesen és védhetetlenül. Miért?" - de a belső sikolyból nem szakadtak szavak végül.

Elálló fülei skarlát vörös izzással árulták el gondolatait. Őszinte remegésénél csak kérlelő tekintete volt gyászosabb. Megfordult. Két tucat nyolc éves kíváncsi szempár nézett vissza rá. "Biztos találok valakit akihez odamehetek. Nem fogok mondani semmit. Nem tudom mit mondhatnék. Hiszen én csak az eget nézem. És haza akarok menni. Miért néz így mindenki?"

Lassan felállt majd elindult. A piros árnyék mintha csak ezt várta volna minden lépést követett. Végig ment szégyenkezve a szürkés zöld falak mentén, végül a lassú léptekkel az utolsó padhoz ért. A kis fekete hajú pajtása a padban mohó izzással a szemében figyelte lépteit. Mint apró kis hiéna vigyorgott Andrisra.
- Nem ülhetsz ide! Foglalt! - mondta vigyorogva, majd körbenézett hogy mindenki hallotta-e. Mintha a legtermészetesebb lenne, az osztályterem finom élő szervezetként, összhangban dolgozva aprót mozdult. Minden padban megmozdult egy kis test. Finoman, egyetlen gondolatként reagálva a mester akaratára minden  test arrébb csusszant, így zárva el a menekülés egyszerű módját Andristól.

Ha sehova sem tartozol, senki sem vagy. Ha senki nem fogad el, senki nem fog segíteni. Ha senki nem segít, senkinek nem mondhatod el a bánatodat. Ha senkinek nem mondhatod el a bánatodat, senkinek nem mondhatod el az álmaidat sem. Ha senkinek nem mondhatod el az álmaidat, senkinek nem mondhatod el a vágyaidat. Ha senkinek nem mondhatod el a vágyaidat, senkinek nem mondhatod el örömeidet. "Öröm, bánat, vágyak és álmok. Ez mind ott van abban a szürke hömpölygő légi páracsomóban. Kimondatlanul elnyeli és előítélet nélkül magába szívja az összes érzésemet. Felemel és szavak nélkül repít kilométerekre. Ha azt kívánom anyához és apához visz, akik majd vigyáznak rám." - gondolta Andris. És becsukta szemeit egy pillanatra. "Talán nem is igaz ez az egész. Talán nem is velem történik."

A halak...

Olyan jó lenne egy összefoglalót írni... Mindenről... Arról hogy fázok, vagy nem... Boldog vagyok, vagy nem... Találkoztam unkaöcsimmel, vagy nem...!?

Ezer dolog történik velem. De annyira gyorsan hogy még csak feldolgozni sincs időm az eseményeket... És közben nyugalomra vágyok. Meg otthonosságra... :)

Nem tudom miért, de ezt érzem már napok óta...  Független vagyok mindenkitől és mindentől... Szabadnak és magányosnak érzem magamat. Mégis mindennél jobban társaságra vágyok, és a hétvégén minden úgy jött össze ahogy terveztem. Találka T-vel, Óbudai napok a siklóernyős arcokkal... Csík zenekar, Kiscsillag, Parno Grast... Új regény: Stanislaw Lem: Visszatérés... Tánc és mulatság... Holnap marhapöri nokedlivel... :)

És hogy végre szóljon is valamiről ez a blog, két összefoglalót is tervezek. Az elsőt a japán ösztöndíjakról és a japán felsőoktatási rendszerről, japán nyelviskolákról több részben közölve. A második viszont prózaibb lesz. Hogyan számolják ki a nyugdíjpénztárak a reálhozamainkat... :S

Most pedig mindenki pihenjen! :)

Uff!

Ami egyszer volt, újra nem jön el...

"Ha menekülnél, de nincs hova,

van a a világűrben egy kis szoba,

ahol a bánat súlytalan.

Ez az otthontalanság otthona,

benne anyád helyett egy mostoha

szeretget unos-untalan."

Otthon vagyok... Igazi melegséget árasztó otthonban. Virágokkal kirakott teraszon hallgatom a mennydörgést és nézem a zsíros nagy hasú esőcseppek megnyugtató záporozását...

Az enyém ez a hely... És mint olyan rögtön birtokba veszem... :) Mint első trónörökös rögtön magam köré képzelem kedvenc pajtásaimat, majd nem sok gondolkodás után (a gondolkodást persze az LCD TV mérete okozta. Most a jobb oldalát nézzem vagy a bal oldalt? XD) megrendezem magamban hogy milyen jó lesz itt mozizni... :)

Mintha rájátszott volna a sors. Fél perc múlva isteni finom eső mosta el minden kétségemet minden kétség felől...  Benne ülök hát most a nyugalomban. A finom eső szeretetében úszva olvadok el a tavasz zsongásában... A brekik ugrálnak, a galambok türelmetlenül turbékolnak, a macsekok pedig álmosan lesnek a kocsi alól... A brekkencsek vidáman ugrálva örülnek az égi áldásnak, én pedig a gondtalanságra gondolok. Gondtalanul, gondolattalanul félelem nélkül adom át magam a természet gyönyörének.

Fölöttem nehéz szürke felleg. Még szürkébb gondolatok közé burkolt barátaim az égi akváriumban úsznak.. Pontos kimért mozdulatokkal tekernek egyre feljebb izgalmasan, mégis mintha teljes nyugodtsággal érnének földet... Ez engem is megnyugtat... Az ezüst függöny senkit nem bánt... Éltet és öntöz... :)

Mégis mintha mélyre nyomott fejjel néznék a tenger fenekéről, a gondolataim egy búvár sisakjából szivárognak át az azt körülvevő magas nyomáson... Nehezen. Érthetetlen foszlányként... Bennem ritmikus ragokként dobol a gondolat, mégis eső nélkül csak kíséret nélküli bohóckodás az egész... (És a bohócokat mint olyanokat alapból jól pofán kéne vágni mert hogy NEM viccesek. Ezt már három évesen tudtam, azóta csak erősödött ez az érzés... :))

Ezer dolog fölött át

"Hallom a mennydörgést de esőt hiába várok,

Ebbe beleremegnek a falak, ablakpárkányok,

Hallom a mennydörgést de esőt hiába várok,

Ebbe beleremegnek a falak, ablakpárkányok"

Akárhogy siettem, az előttem elterülő utcakő tenger hullámokat vetett és sodort... Lendületben vagyok. Igazi, tiszta erő visz. Miközben vágyak és érzékek hullámzó tengerré változtatnak még egy egyszerű utcát is és hiába nézek a lábam elé, szemem előtt egy apró házakkal telepöttyözött zöld domboldalakkal telefestett kép lebeg... Csendes és fekete ilyenkor hazafelé minden, mégis mintha az utca a lábam ütemét keresve, ritmusra bólogatott volna a vágyaimra... Az utcakő barátságosabban kopogott és a megszokott gépzene a fülemben az álmok csendesen induló de felkavaró képzeleteimet hozta ki belőlem... Szélesre tárt lángoló szárnyú sirály szállt át a szép magyar Alföld felett... A pergő, pernyéket és parazsat magával sodró fényes árny pedig büszkén szállt a gyerekkorom óta álmodozva figyelt kristálykék égen... Így képzelem én amiben most részem van... Szeretném ha egyszer ez a széles vállú madár az összes embernek példát mutatna a világon. Hiszen ha azok akik felemelték és a levegőben tartották mind tiszta szívvel küzdenek, talán valaki észreveszi hogy a barátság milyen hihetetlen dolgokra képes...

Amúgy meg tök jó volt lelépni fél négykor a melóból... Öröm otthagyni azokat a megkínzott arcokat az irodában... És végül is célja volt annak hogy lelépjek. Érdekes volt az előadás amúgy, de a japán ösztöndíjakkal kapcsolatban nem sok újdonságot tudtam meg. Amit személyesen elmondott a srác már papíron is olvastam. Az egyetlen negatív meglepetés az volt hogy igazából az ösztöndíjakat nem itt bírálják el hanem Tokióban. Ami többek között azt is jelenti hogy a világ összes jelentkezőjével egy kalap alá kerülünk és ez kicsit nehezíti a helyzetet... De semmi baj... Ma megint dumáltam Ildivel, aki az aranyos bizonytalanságaival teljesen a szívembe lopta magát... Úgy néz ki hogy nagyon hasonló cipőben járunk... Jó hogy van valaki aki ugyanolyan őrült mint én... :)

Félúton...

Itt ülök és nézem a billentyűzetemet ahogy pötyögi a kezem a betűket, sorokat, mondatkígyókat, fejezet kupacokat... És nincs semmi célja... Nem akarom túlbonyolítani hogy mit is érzek... A metrón hazafelé könnyűnek, szinte súlytalannak éreztem magamat. Magam voltam és én voltam. Magamtól mentem és vidáman.

Megfejthetetlen varázsa van annak ha az ember egy másik nyelven beszél... Nekem a japán olyan mintha egy bölcsességgel kirakott végtelenül mély kútba néznék... És ahogy elindulok benne lefelé a lábam becsap, mert az út látszólag lefelé visz, a valóságban viszont az egyre valószerűtlenebbül gyönyörűvé váló kék japán ég felé tartok... És ezt nem veszi el tőlem senki... Rómában tégy úgy ahogy a rómaiak... Biztos sokan ismerik ezt a mondást... Hogy mit jelent ez a japán kultúrával szemben...? Figyelmességet, udvariasságot és türelmet... És mit tehet az ember ha ilyen szeretne lenni...? Egyszerű! Nem magával törődik, hanem hogy mások is jól érezzék magukat. A cél egyszerű: ha mindenki a másiknak segít, közösen együtt lesz nekünk jobb... :) Én úgy látom ez ez igazi kulcs a kultúrájukhoz. Bár ez itt Magyarországon nem fog működni soha...

A törtető nemzetünktől hánynom kell... Sokszor sok minden miatt gyűlölöm az embereket... Gyűlölöm például a nőket amikor szerelmes szavakat hazudnak. Gyűlölöm a metrón tolakodókat. Gyűlölöm a törvényen kiskapukat keresőket és a hatalomtól pöccsé változókat. Utálom a szakbarbárokat és utálom a gyűlölködőket. Néha magamat utálom a legjobban. És mégis tudom hogy én nem vagyok ilyen...

Elég kitennem egy hétre a lábamat ebből az országból hogy rájöjjek mennyire kicsinyes nemzet vagyunk. A nagy európai nemzeteknek behajolunk, egymást eltapossuk...

Vajon miért van az hogy az ember mikor visszaér Ferihegyre és teli szájjal vigyorog, mikor beér a Nagykörútra már a tekintetükkel meg akarják ölni az embert ismeretlenek. A magyar ember lesütött szemmel kullog vagy irigykedve, mohó izzással a szemében gyűlölködik... Beteg egy nemzet... Tönkre fog menni ez az ország. Szerintem már a lejtőn vagyunk amúgy...

Állítólag azért van ez mert nálunk a versengés egyáltalán nem eszköz. A verseny maga a cél. "Nekem legyen a legtöbb bármiből, igaz hogy teljesen céltalanul, úgy is az a lényeg hogy közben mindenkit eltapossak". Tipikus magyar hozzáállás. És hogy miért van ez? Azért mert azt is tanítani kéne hogy mások eltaposása morálisan egyértelműen elítélendő... Nekem meg van a magamhoz való eszem. Tudom hogy hogyan vonjam ki magamat  a törtető és kicsinyes posványból. Mint ahogy a munkatársaim is tudják. De ez csak struccpolitika. Szemet becsukni és hátat fordítani... Ez nem megoldás. Főleg hogy nem kell messzire menni, elég csak az irodáig, hogy az ember a fenti embertípussal találkozzon... Azt hiszem ha itt maradok soha nem fog változni semmi. Ezért akarok elhúzni innen. Ahogy Zsolt teszi. Igaz hogy ő Berlinbe megy. De ennél még a balta arcú németek is normálisabbak. Addig pedig marad az elefántcsonttorony. Ahonnan le lehet szarni a gyászos képű átlagembert... Első lépésben egy bicaj kell hozzá... Úgyis nemsoká itt a 40 fok. Épp aktuális.

Mindegy milyen irányba tart ez az ország. Én már a saját utamat járom. Szerencsére eddig minden akadályból, hibából és vesztésből tanultam. Jelenleg úgy sincs semmi más az életemben. Csak ez. A tanulás.

Amúgy meg nagy bánatomra megszűnt az egyik kedvenc zeneletöltő oldalam... Igazából nem egy divat oldalról van szó. Mármint nem a ma népszerű torrent protokollt használta. Simán csak rapidshare linkek voltak összegyűjtve. De többek között olyan kincseket lehetett itt találni mint a Nemzeti Filharmonikusok gyönyörű koncertje 2008-ban Kocsi Zoltán vezénylésével... Amit három évig vadásztam mire megtaláltam. :) Vagy a Háry János szvit a Londoni Filharmonikusok előadásában... És most vége... :S

Mindegy abban bízok most hogy a TvStore-ba valahogy sikerül meghívót szerezni... Régen a bitgate-ről töltöttem minden animét amit máshol még hírből sem ismertek, úgyhogy igen csak jól jönne... Amúgy meg nemsoká újabb vinyót kell venni mert a One Piece utolsó 150 részének nincs helye egyelőre... :)

Nihondzsin desz ka?

Alapvetően jó kedvem van... Már amennyire ez én rám jellemző... Szóval nem vágok olyan savanyú pofát maradjunk annyiban... Pont úgy telik a húsvét ahogy már évek óta vágyom... Láblógatva!!!! Nem mentem ugyanis haza.

Igazából már évek óta csak azért megyek hogy a kötelező kört megtegyem annál a 2 max. 3 rokonomnál akik még otthon ülnek és várják a locsolkodókat. Ezzel csak két probléma van. Szolnok 100 kilométerre van. És ez még nem a végállomás! Innen még kocsiba ülve fél órát kell vezetni... Az eredmény: 10 db olvadt csokitojás plusz egy bebaszódáshoz igen hasonlatos fater... :S Amúgy sem könnyű eset a felsőbb hatalmakkal szót érteni de ilyenkor az indulatok elszabadulnak... Felforr az agyvizünk vagy mi... Volt már rá példa hogy meg kellett állnom az autóval és megmondanom hogy most pedig kiszállsz és innen gyalog jössz ... Nahh... Mondanom sem kell hogy kitől tanultam ezt a "csodálatos" megoldást... :)

Szóval végre a japánnal foglalkozhattam. Sajnos nem az én szorgalmamon múlik, hanem az idő hiányán hogy néha kicsit lemaradok az óra anyagával. De ma elértem a bűvös 150-et... Ennyi kanjit tudok írni/olasni... Ó jeee... Néha elképedek amikor a lapra nézek... Az a 150 kanji életem legnagyobb kincse... Az álmaim papíron nedvesedő alakja... :) Olyan jó ha van miért küzdeni...

Szerintem kevesen tudják hogy a japán az úgynevezett ragozó nyelvek közé tartozik és a nyelv legkisebb hangelemei a szótagok, amiből viszonylag kevés van (a standard (tokiói) japán nyelvjárás szerint 46). Ami ebből a magyar embernek érdekes (és nem kicsit vicces is amúgy... :)) hogy az ő hangjaik nem fedik le a mi hangjainkat. És nem csak a magánhangzók esetében... Ezért fordulhat elő az hogy minden japán raccsol... :) Az egyik legnehezebb feladat egy japánnak az "l" betűt kiejteni... Nincs ilyen nekik... :D Márpedig a japán tele van angol jövevényszóval (gairaigo) mint pl.: klub... Ebből lesz náluk: kurub... Vagy pl. ball - bóru... Salary man - szararí man... :D Igen könnyen zavarba lehet hozni egy angolul nem éppen perfekt japánt ha megkérjük írjon le egy szót, pl: palace... :) Ezt igen vicces amúgy élőben hallani, főleg hogy emiatt olyan emberek is pocsékul beszélnek angolul akik egyébként ezt a nyelvet egyetemi szinten tanulták... Vicces, ámde bosszantó... Ono sensei is átvált néha jóindulatúan angolra... Bárcsak ne tenné... :) Mindennek a történetnek ékes példájául a fenti képet ajánlom mindenki figyelmébe... Illetve az alábbi blogot: http://napkeletikincseim.blogspot.com/ Igen jól és részletesen mesél a blog szerzője. És szerencsére lelkesen dokumentál, ezért a helyi szokásokkal, furcsaságokkal, ételekkel, kultúrával és egyebekkel szinte beleélve magunkat találkozhatunk... Rengeteg fotóval! Ja és nem mellékesen a 40 km-re lakik  Fukushimától. Mindenképp érdekes olvasmány...

Amúgy holnap is japánozás lesz. Csütörtökön Shirakabe Sumitaka fog előadást tartani a japán kormány által minden évben meghirdetett 2012. évi „Kutatói” és „Egyetemi alapképzés” ösztöndíjairól. Nem ismerem amúgy a fickót (nőt? :)) de valszeg japánul fogja mondani a magáét. És szeretnék feltenni neki néhány kérdést. Például hogy mik az esélyei egy olyan embernek mint én - aki hát inkább csak végig kinlódta az egyetemet - ha ki szeretne menni diplomásként kutatni... Olyan jó lenne... :) Persze ha nem jön össze nem esek kétségbe... Már a Japan times-on is regisztráltam magamat... Jönnek is az álláshirdetések... Persze még egy szót sem értek belőlük... :D Na jó a fizetést meg munkavégzés helyét, idejét azt igen. ;) De olyan jó lenne egy egyetemi közösségbe csöppenni... :)

Szóval ez volt ma... Ja és nem is mondtam a legjobbat. Pénteken kurva jó volt a Children of bodom... Alexi egyszerűen egy eszement gitáros isten. De ami még ennél is jobb volt hogy buliztunk egy hatalmasat a Rocktogonban és hazafelé egy japán csajszival beszélgettem... Japánul... :) Aztán meg szombaton Olasz-Magyar... Én még nem voltam ilyen király meccsen soha... Olyan volt a Papp László aréna mint egy oroszlánverem... Sajnos kikaptunk... De én akkor is büszkébb vagyok a hazámra egy picit... A srácok a jégen mindent megtettek. A szerencse sajnos elpártolt tőlünk, van ilyen...

Közben találtam új zenét is. Destrage. Abszolút favorit. A macskazabálók végre összehoztak valami értelmeset... Pont annyira paraszt és őrült hogy még nem megy a hallgathatóság rovására. Ellenben vicces és alapos, kihívásokat rejtő... :) Szóval elég vagány... És hogy bebizonyítsam a zenekar igényességét álljon itt egy díjnyertes klip... Én csak fogtam a fejemet és egy két jótékony bazmeg is elhagyta a számat a klipet nézve... Őrültek.... :)

Ja és két szuper filmet is láttam a héten... 22 bullets, The American... Jean Renot amúgy is alapból imádom, a Pofa be című filmet nem tudom megunni, mint ahogyan a Bíbor folyókat sem... De a film sztorija is jól volt kitalálva. Az elején azt hittem Jean Reno végig a kórházi ágyba lesz szögezve... Mekkorát tévedtem... :D A másik film meg csak simán jó... Semmi megváltó. De valahogy illett George Clooneyhoz a szerep. És ettől teljesen természetes lett az egész történet...