Forgatás...

Régen Andrisnak teljesen mást jelentett az eső... Mindig kötötte valamihez. Helyhez, érzéshez, arcokhoz, szagokhoz, évszakokhoz. Elvágyódást, felfrissülést, új kezdet lehetőségét hozta. Ha a vékony ablakon keresztül kinézett hogy a szemközti házat nézze, mindig ellibbent egy-egy függöny. Ismeretlen szomszédok nézték a saját érzéseikkel tele ahogy a cseppek apró kis csoportokban pöttyöket rajzolnak. Pöttyöket aszfaltra. Pöttyöket piros cserepekre. Pöttyöket biciklinyergekre. Pöttyöket elszórt újságpapírokra. Pöttyöket ablakokra és kutyaházakra. Pöttyöket sírokra és pöttyöket a fákat körülölelő friss, zöld, tavaszi, vékony, kecses balerina fűszálakra amik meg-meghajolva Zeusz haragja előtt Harmónia zenekarának ritmusára táncoltak. Pöttyöket korlátokra, lépcsőkre, virágokra, kerítésekre, autókra, kabátokra, hajakra és kopasz kobakokra, cipőorrokra, macskaorrokra, malacfarkakra és gólyafészkekre, barna gyárakra, piros tégla kéményekre, zöld hintákra és palintákra, fehér alföldi sorompókra, apró tücskökre, könnyű álmokra, állandó figyelmességre, önzetlen kedvességre, alaptalan dühösségre.

Ennek mind jelentősége volt. Hiszen ha jöttek a cseppek könnyebbé vált minden. Az emlékek elmosódtak és egy nagy tüdőnyi friss levegővel tele merészséget, bátorságot, reményt és puha nyugodtságot szívott magába. Ha eső van, élet is van. Így érezte ő. Csak várni kell és millió tücsök fogja ünnepelni a tavaszt és versengve túlharsogni a békakórust.

Egy csepp. Két csepp. Három csepp. Tíz. Száz. Ezer. És egymillió. A semmiből jön. Ezer kilómétereken át. Érezte ezt és átadta magát az érzésnek. Elvágyódva nézett ki a főutcára és finoman nekinyomta az orrát az üvegnek hogy érezze a sűrű függönnyé váló eső hűvösét és hogy fülével minél közelebb legyen az elhaladó autók zajához. Az apró lélegzete könnyű elmosódott foltot hagyott az üvegen. Minden egyes szusszanás egy újabb ország körvonalát rajzolta fel. "Jó így. Jó hogy így lehetek" - gondolta Andris, és a tegnapi órán tanult népdal rövid részletét dudorászta. Halkan. Halkan hogy csak ő hallja. Nem szabad hogy a többiek meghallják. Talán nem hallják. Ők ott vannak a sarokban. Nem tudom mit csinálnak, nem merem megnézni, de az esőnek nagyon finom szaga van. Friss és tiszta. Ha az ember a teraszon áll és onnan nézi, olyan mintha egyenesen a szívébe csepegne az óceánok kincse.

Mennydörgött. És kicsit megremegett. "De nekem olyan jó így. Anya mindjárt értem jön" - gondolta - "és akkor már semmi baj nem lesz és biztonságban leszek. De addig is nagyon jó így". Aztán mennydörgött megint. De mintha nagyobbá vált volna a csend. "Túl nagy a csend. Alábbhagyott az eső?" - nem tudta eldönteni, ezért minden érzékét kiélezve az ablakhoz tapadt... Elálló radar fülei próbálták a legkisebb zajt is befogni, de az érzékek másfelé terelték a figyelmét.

Valami nem stimmel. Odakint már kezdenek felszakadozni a felhők foszlányai, kezdik elveszteni üllő alakjukat és a széleiknél a karfiolok is már csak elmosódott szürke vattacukrok. Mégis mintha most emelkedne a legnagyobb sötétség. Csend van. Most már biztos. Ez nem a megszokott csend. Hanem a vészt jósló, bajt hozó.

Andris továbbra is úgy tett mintha nem érzékelne semmit. Orrát az üveghez nyomta és kis tüdejével kapkodva vette a levegőt. Érezte hogy felé tart a baljós homály. A kinti utca már csak homályos elmosódott tócsa volt az emlékeiben. Hiába nézett ki, a kezdődő pánik úrrá lett rajta. Apró tüdejébe gyorsan, kapkodva, zihálva szívta be és préselte ki a levegőt... A kis párafoltok az ablak üvegén ijedt, szürke arcokra emlékeztettek. "Nem. Én ezt nem akarom... Valami rossz dolog lesz érzem" - és ijedt kis izzadt markával kétségbeesetten markolta meg a térdét. Valami fölé magasodott. Nem kellett hátra néznie. Érezte.