A lift

Fura egy álom. Ugyanígy lüktetett a fülem akkor is mikor felébredtem. Éreztem hogy még mindig halálosan félek. Már elmúlt a kép, és éreztem hogy ez a valóság, de a történet igaz volt. Nagyon igaz. Fájdalmasan éles.

Egy plexi üveg választ el a sortól amiben szürke ballonkabátos emberek állnak tömötten. Mindegyik test balra fordul. Homályos arcok, szinte csak szürke tükrök. És valami kis fény pislákol a hamu szemeikben...

Áruházban vagyok. Az üveg előtt egy doboz, vagy talán egy bevásárlókocsi, de nem érzek semmit, csak a képeket fogadja be az elmém, amit nézek, és nem bírom levenni a szememet róla. Izzad a tenyerem amikor megérintem az üveg éles szélét hogy fel ne bukjak. Nem próbálok átmászni, csak közelebb akarok menni, hogy lássam mit néznek... Mi van ott balra...? És kik ezek?

Hosszú tömött sorok ameddig a szem ellát. A fejek egymás felé csapnak. Mintha egy hatalmas szürke vihar készülődne. És közben messze a horizonton fény gyúl... Ott már csendes a tenger. Közben az embereket nézem. Rengetegen vannak. Némák, és még mindig nem szólnak...

Elkezdek ordítani, hangosan, torkom szakadtából. De nem hallom magamat. Egyszer csak minden arc felém fordul egyszerre, mintha egyetlen gondolat irányítaná mindet. És ez a gondolat rám várt eddig...
Ordítom feléjük hogy rohadjon meg, én nem ezt érdemlem. Ezután lemászok, mert megkönnyebbülést érzek hogy elmondhattam amit akartam és elindulok jobbra a kijárat irányába, közben valószerűtlen könnyűséget érzek. Végre elmondtam.

Olyan megnyugtatóan fehérek a falak ezen a folyosón. Itt a kijárat is.

Rájövök hogy ez egy lift. Nekem ide be kell szállnom hiszen hogy másképp juthatnék ki innen? Megnyomom a gombot és kinyílik a nagy szürke acél ajtó. Jól van. Most már mehetek.

Kicsi ez a lift, pedig mielőtt beszálltam olyan tágasnak tűnt. De nem baj, mert egyedül kényelmesen elférek benne... Csak megnyomom a gombot és már záródik is be az ajtaja. Már csak egy milliméter hiányzik hogy bezáródjon de egy sötét elmosódott árnyat pillantok meg a szemem sarkából. Sötét és fenyegető ahogy képtelenül vékonyan emberformában ötlik a szemem sarkába. Tudom hogy én nem férek ott át... Senki sem fér ott át. Senki aki ember.

Most már tudom hogy ki ő. Értem jött. Ő is közülük való. Az árnyék alakja hatalmas kabátot vett fel. Szürkét mint a tenger. Követett. Már ott is figyelt. És érzem hogy a bosszú vezeti. Értem jött és gyilkolni akar. Érzem őt és ő érzi hogy félek. A kezem remegni kezd de közben nem tudok mozogni mert jéggé dermedtem. Egyetlen sötét pillanattá válik az út. Ha megfordulok azonnal elpusztulok. De ő nem érint meg. Hagyja hogy az iszonyat lebegjen és csak áll mögöttem.

Vajon meg fogok halni? Most már érzem hogy ő az. Meg akar ölni. Tudom. De én még nem akarok meghalni... Esedezek magamban, mert már mindent megbántam. Ha most nem ölne meg, mindent megtennék. Mindent. Én lennék a legaljasabb ember a földön akin keresztül a világ okádhatna. Csak kérem hogy most ne öljön még meg. Nem készültem fel rá. Hangtalan kétségbeesés kérleli. Esedezik. Érzem hogy a testem nem bírja tovább.

És ekkor kinyílik az ajtó. Gondolkodás nélkül futok. Már tudom hogy hol vagyok. Hallom ahogy zakatolnak a fények felém hátulról. És már látom is hogy mindjárt mellém ér a metró. Már be is vágódok a vonat első ajtaján, meg se várom amíg meg áll a kocsi. Nincs más esélyem. És teljesen üres az egész vagon. Tudom hogy pár másodperc múlva el fogunk indulni. De ő még nincs itt. Megúsztam. Tudatom ezt diktálja. Ordít bennem a kétségbeesett öröm: MEGÚSZTAM. Már indul a vonat de az utolsó pillanatban megint sikerül beszállnia. Ő fog nyerni. Semmi esélyem. Gyenge vagyok.

Össze fogok esni amint hozzám ér és akkor vége. Vajon milyen lesz? Annyira félek rágondolni hogy vége az életemnek. Vajon milyen lesz? Az utolsó gondolatom az hogy még nem voltam ennyire magányos. Vajon milyen lesz? Így döglök meg? Biztos mindenki így döglik meg. Vajon milyen lesz? Hideg van.

És ekkor kinyílik a kocsi másik oldalán az ajtó és én ész nélkül ugrok ki belőle. Ennél minden jobb. Én ebbe beleőrülök ha még egy másodpercig ezt kell éreznem. Kiugrok a sínekre és az oldalamra esek. Reccsenés. Súlyos forró fájdalom a vállamban. És most már ordítok a félelemtől. Torkom szakadtából. Mint egy állat aki bármire képes. Mikor az egész szerelvény megáll látom hogy ő is kiugrik. Fejvesztve menekülök előle. Mindegy hogy merre. A sínek felkarolnak és vezetnek. Az elmém kiforgatva még egy utolsó szikrát dob felém. Ez a metró kocsi oldala. Közben érzem hogy mindjárt elkap. És ekkor mintha csak gúnyolódna rajtam az acélos állomás, két lépés között eltűnik a kocsi oldala.

Nekem sem kell több. Azonnal kapaszkodok fel az oldallemez nélküli kocsira és mikor az utolsó pillanatban behúzom a lábamat a fémsikítás dobhártya szaggató hangjával érkezik meg szemből a metróm testvére... Megfordulok de már csak annyit látok mielőtt elhomályosodik minden, hogy elkapta. Teljes erőből beletrafált. Egyenesen nekiment. Szétfoszlott abban a pillanatban.

Hátamra fekszek mert megárad bennem az érzés hogy élek. A szikra megint ég bennem és úgy melegít belülről hogy sírnom kell... Görcsösen remegni kezdek mert a tüdőmből csak ilyen félelmetes öröm rángatózik elő. Érzem hogy élek. És ez olyan jó. Sírok és nevetek.

Windowpane

Mikor a szürke árnyék mögé ért, az ablakon lecsorgó finom cseppek lassan, ezerré törve tükrözték a furcsa, torz alakot. Ezerré törve is egyértelműen követték a cseppek az alak mozgását. Végül kiélesedve furcsán, valószerűtlenül színessé vált a kép. Az ablak a csillogó pókszemeivel, még az egyszerű, piros kardigánt és a kopottas fekete kordbársony nadrágot is félelmetes ezerarcú szörnnyé változtatta.

Andris lassan egyre lejjeb ereszkedett a belső félelmében. Furcsán, vészt jóslóan csendesült kristályszerűen halkká, törékennyé köré minden.
- Azt figyeld! A kis pocoknak semmi nincs a szájában...!
- Mit csinál? - Ekkor Andris belsejében valami hullámot vert. Majd mikor a hullámok partra értek összerezzent. És mintha a hullámverésre válaszolna, odakint hatalmasat dörrent az ég. Tehetetlenül , lebénulva jeges félelemmel hallgatta a mögötte pisszegő hangokat. Elkeseredett. Most másik vihart kellett átvészelnie. A lelke hatalmas fodrai óriási fellegként beszippantották és a gyenge, ablakon kopogó könnycseppek néma zokogássá változtatták a tekintetét. Nem értette ezt az egészet. De ahogy felé szálltak a hangok védhetetlen erő taglózta le és a szégyentől megbénulva várta az iszonyatot.

A kinti világ elmosódott benne. Már csak bánatot érzett... "Anya. Hol vagy?" És megszorította pici nadrágja csücskét. Valamibe kapaszkodnia kellett... Lelke elfordult. Gyűlölet és harag gyúlt benne. "Egyedül vagyok. Egyedül. Teljesen és védhetetlenül. Miért?" - de a belső sikolyból nem szakadtak szavak végül.

Elálló fülei skarlát vörös izzással árulták el gondolatait. Őszinte remegésénél csak kérlelő tekintete volt gyászosabb. Megfordult. Két tucat nyolc éves kíváncsi szempár nézett vissza rá. "Biztos találok valakit akihez odamehetek. Nem fogok mondani semmit. Nem tudom mit mondhatnék. Hiszen én csak az eget nézem. És haza akarok menni. Miért néz így mindenki?"

Lassan felállt majd elindult. A piros árnyék mintha csak ezt várta volna minden lépést követett. Végig ment szégyenkezve a szürkés zöld falak mentén, végül a lassú léptekkel az utolsó padhoz ért. A kis fekete hajú pajtása a padban mohó izzással a szemében figyelte lépteit. Mint apró kis hiéna vigyorgott Andrisra.
- Nem ülhetsz ide! Foglalt! - mondta vigyorogva, majd körbenézett hogy mindenki hallotta-e. Mintha a legtermészetesebb lenne, az osztályterem finom élő szervezetként, összhangban dolgozva aprót mozdult. Minden padban megmozdult egy kis test. Finoman, egyetlen gondolatként reagálva a mester akaratára minden  test arrébb csusszant, így zárva el a menekülés egyszerű módját Andristól.

Ha sehova sem tartozol, senki sem vagy. Ha senki nem fogad el, senki nem fog segíteni. Ha senki nem segít, senkinek nem mondhatod el a bánatodat. Ha senkinek nem mondhatod el a bánatodat, senkinek nem mondhatod el az álmaidat sem. Ha senkinek nem mondhatod el az álmaidat, senkinek nem mondhatod el a vágyaidat. Ha senkinek nem mondhatod el a vágyaidat, senkinek nem mondhatod el örömeidet. "Öröm, bánat, vágyak és álmok. Ez mind ott van abban a szürke hömpölygő légi páracsomóban. Kimondatlanul elnyeli és előítélet nélkül magába szívja az összes érzésemet. Felemel és szavak nélkül repít kilométerekre. Ha azt kívánom anyához és apához visz, akik majd vigyáznak rám." - gondolta Andris. És becsukta szemeit egy pillanatra. "Talán nem is igaz ez az egész. Talán nem is velem történik."

A halak...

Olyan jó lenne egy összefoglalót írni... Mindenről... Arról hogy fázok, vagy nem... Boldog vagyok, vagy nem... Találkoztam unkaöcsimmel, vagy nem...!?

Ezer dolog történik velem. De annyira gyorsan hogy még csak feldolgozni sincs időm az eseményeket... És közben nyugalomra vágyok. Meg otthonosságra... :)

Nem tudom miért, de ezt érzem már napok óta...  Független vagyok mindenkitől és mindentől... Szabadnak és magányosnak érzem magamat. Mégis mindennél jobban társaságra vágyok, és a hétvégén minden úgy jött össze ahogy terveztem. Találka T-vel, Óbudai napok a siklóernyős arcokkal... Csík zenekar, Kiscsillag, Parno Grast... Új regény: Stanislaw Lem: Visszatérés... Tánc és mulatság... Holnap marhapöri nokedlivel... :)

És hogy végre szóljon is valamiről ez a blog, két összefoglalót is tervezek. Az elsőt a japán ösztöndíjakról és a japán felsőoktatási rendszerről, japán nyelviskolákról több részben közölve. A második viszont prózaibb lesz. Hogyan számolják ki a nyugdíjpénztárak a reálhozamainkat... :S

Most pedig mindenki pihenjen! :)

Uff!